Amikor először vettem kezembe Michael Kiwanuka albumát, volt egy olyan érzésem, hogy valami különleges zenei élmény vár rám. Nem tudom, hogy az énekes érdekes neve, vagy a lemez borítója és a cd színhasználata miatt éreztem-e ezt. Aztán megkezdtem időutazásomat a hetvenes évekbe, és lassan kezdtem kihallani a bakelitlemezek jellegzetes sercegését a dalokból.

A lemez első fele sikerült különösen erősre, itt találjuk a címadó Home Again-t, a Tell Me A Tale-t, és az I'm Getting Ready-t. Az összesen tíz dalt tartalmazó korong hatodik-hetedik dalánál kezdődhetnek a gondjaink, különösen akkor, ha nem vagyunk kifejezetten nagy rajongói a már említett korszaknak. Kiwanuka dalai ugyanis innentől már nem tudnak újat mutatni, kicsit leül az addig változatos és élvezhető zenei vonal.

Kicsit itt gondban is vagyok, mert lehet, hogy a soul-rajongók ezt csak nyávogásnak vélik majd, de mégis azt gondolom, hogy ha Kiwanuka célja lemezével az volt, hogy feltegye magát a zenei térképre, és még esetleg új rajongókat is szerezzen ennek a stílusnak, akkor a Home Again csak erős közepest érdemel. Előbbihez bőven elég ennyi, a másikhoz kicsit kevés. Ez csak azért sajnálatos, mert Michael remek hangi adottságokkal bír, és sok izgalmas dolgot ki lehet hozni ebből. Az album nagy részében ez sikerül is, ezért is kár az utolsó pár, kicsit egysíkú dalért.

Elmondhatjuk tehát, hogy új soul-csillag született a szigetországban, de egyenlőre nem sikerült tökéletesen kitörnie a többi előadó közül. Az viszont bizonyos, hogy jó előérzetünk lehet a következő lemezzel kapcsolatban, pont ennyi idő kell ugyanis, hogy Kiwanuka minden szempontból beérjen. Az időutazásért és a bakelites óráért azért addig is nagyon hálás vagyok neki, és a Home Again-t mindenkinek ajánlom, mint autentikus lenyomatát egy talán soha nem letűnő korszaknak.