Egy francia romantikus komédia kicsit olyan, mint a klasszikus amerikai akciófilm: ha egyet láttál láttad az összeset. A kiszámíthatósága ellenére – vagy éppen ezért – a műfaj sikere mégis töretlennek látszik, és ez így van jól. Ezek a filmek nem vállalják túl magukat, nem akarják másfél órában megújítani a filmművészetet, csupán okosan szórakoztatnak, és sokszor éppen erre van szüksége a fagyos télből a vetítőterembe tévedő nézőnek.

Emmanuel Mouret legújabb filmje több, egymástól független történeten keresztül vezet minket a szerelmi viszonyok útvesztőjében, amiből nem igazán létezik kijárat. Akárcsak a valóságban, a filmben sem vonhatja ki magát senki teljesen a párkeresés sokszor megterhelő feladata alól. Legyen szó akár egy magányos férfiról, aki belehabarodik a kissé különc szomszéd nőbe, vagy a két barátját a saját házasságának megmentése érdekében összehozó feleségről, mindenki részt vesz ebben a kusza játékban. Ez a zavarosság a film gyenge pontja, mert az egymás mellé illesztett történetek ritmusában is felbukkan. Vannak párok, akiket egyetlen, tíz perces szegmenssel elintéz és vannak, akik többször visszatérnek, hosszabban fejtegetve a sztorit, furcsán hullámzóvá téve ezzel az egész filmet. Persze az ilyen típusú, több szálon futó filmeknél elkerülhetetlen, hogy egyes részek erősebbek legyenek másoknál, vagy, hogy a nézőt az egyik karakter jobban érdekelje a másiknál. A szerelem művészetében a fent említett két szál viszi el a figyelmet, a többi nagyrészt tölteléknek érződik még úgy is, hogy önmagukban mind szórakoztatóak.

A rendező legismertebb, Csak egy csók című filmje után ez az alkotás nyugodtan megkaphatta volna a „Csak egy éjszaka”-címet, lévén minden történet a párkapcsolaton kívüli szexszel, annak elszalasztásával és a következményekkel foglalkozik. Minden karakter, akár kapcsolatban él, akár nem, kalandra vágyik, ám hiába kapják meg a lehetőséget, végül egyikőjük sem távolodik el a monogámiától, még az egyedülállók sem. Ez, a hűtlenséget az egyenleten kívül helyező álláspont vagy kissé életidegen, vagy nagyon romantikus. Személy szerint érzem benne a romantikát, de azért, reálisan nézve, inkább az előbbire voksolnék. De végül is ez is olyan, mint egy nő, aki kölcsön akarja adni a párját szingli barátnőjének, hogy annak ne kelljen tovább nélkülöznie a szerelem fizikai szintjén: eléggé elrugaszkodott ötlet, de ki tudja, lehet, hogy valóban megtörténhet! Legalább is a film szerelembolond lakosságú, kicsit mesebeli Párizsában mindenképpen.