A nézőtérre vezető utat a király apródjai nyitják meg előttünk, és kedvesen a helyünkre irányítanak. Szükség is van rá, mivel a tér közepén helyet foglaló színpad és a kettéosztott nézőtér nem ad lehetőséget a szervezetlen becsődülésre, akármennyire is örülnének neki apró nézőtársaim. Két csoportba rendeződünk tehát, hogy megleshessük a palotában, az erdőben, majd a manók házában zajló történéseket.

Ebben a különleges, fantáziadúsan kihasznált térben játszik nekünk bájos főhősnőnk, annak bizalmas dajkája és a daliás herceg (akik hús-vér valójukban lépnek a színre), valamint a faragott, illetve kesztyűbáb formájában még jelen lévő szereplők. Kialszanak a fények, és egy pillanatra a gyerekek is megilletődve elhalkulnak - majd hirtelen címszereplőnk esküvőjén találjuk magunkat. A rövid ceremónia után, ahogy Hófehérke nosztalgiázni kezd imádott dadájával, megelevenedik előttünk a már jól ismert mese. Azt a klasszikus Hófehérke-történetet élvezhetjük végig, amelyben például a Disney-verzióval szemben a népmesei hármast követik a gonosz mostoha gyilkossági kísérletei (fésű, öv, alma). A manókat a szivárvány színei és a különböző foglalkozásokban való jártasságuk különbözteti meg egymástól, a mágikus Tükör pedig baljós zöld fényével mindent beragyog...

De erről ennyit, nem árulok el több titkot! Legyen annyi elég, hogy előadás közben nem egyszer azon kaptam magam, hogy legalább olyan átszellemülten követem az eseményeket, mint a többiek, pedig már jócskán kinőttem az óvodás korból. Majd a végén úgy léptem vissza a valóságba, hogy az erre az egy órára kicsit háttérbe húzódó felnőtt-énem is tökéletesen megértette, miért töretlen immár tíz éve a darab sikere.

Éppen egy évtizede ezzel a Rumi László rendezte előadással nyitotta meg jelenlegi épületét a Ciróka, ami az ország első, eredetileg is bábszínháznak tervezett színházépülete volt. Keresve sem találhattak volna megfelelőbb évadnyitó darabot a negyedévszázados ünnepi évnek. „Pontosan azért hoztuk vissza, mert jubileumi évünk van. Régi, nagy sikerrel játszott darabokat próbáltunk most felújítani, amihez megvannak a színészek, a díszlet, stb. De persze később lesz új is, a színészeknek kell, hogy ne csak ismételjük magunkat, legyen új feladat, új karakter.” – magyarázza Tímár Zoltán, bábszínész.

Ebbe a „régi, nagy sikerrel játszott”-sorba tartozik A kék ruhás kislány története, amit Kecskeméten már nem is nagyon játszanak, vendégfellépésük annál több van viszont, itthon és külföldön is. Decemberben a MüPában lehet elcsípni ezt a több díjjal is kitüntetett, Picasso képein alapuló, látványos fantáziajátékot, de idén is műsorra tűzik a József mondá Máriának című, a Karácsony történetét József szemszögéből bemutató betlehemes-játékot, ami harmadik éve szórakoztatja az adventi forgatagban kikapcsolódásra vágyókat – minden korosztályt, nem csak a legkisebbeket! Igaz ugyan, hogy a színház törzsközönségét a bérletes rendszerrel csoportosan érkező óvodások és kisiskolások adják, de folyamatosan törekszenek az idősebbek, a felnőttek bevonzására is. Járt már itt Pintér Béla és Társulata vagy éppen Presser Gábor önálló estjével, de az egyedi előadások mellett folyik a Pestiek a Budai utczában című előadássorozat is, melynek keretein belül vendégjátékoknak adnak helyet. Legközelebb például Babits Mihály Jónás könyve című művét láthatjuk, amely a prófétaszerep parodisztikus olvasatát domborítja ki Csuja Imre bábos szólójátékának formájában.

Ám hiába a sokszínű repertoár, a teli nézőtér és a díjeső (például már második alkalommal kapott jelölést a Ciróka a megyei Prima-díj Színház-és filmművészeti kategóriájában), valahogy mégis sokan azt hiszik, bábszínésznek lenni komolytalan dolog. „Általában nem tudják, mit jelent a bábszínész. Az van meg mindenkiben, ahogy a tévében Vitéz Lászlót látta, hogy az a bábszínész, aki nem látszik és sok hangon, viccesen beszél. Nem is »színész«, inkább a »minden más« kategóriába tartozik.” – meséli Szabó Balázs, a herceg és a legkisebb manó megformálója. „De ez még a jobbik megítélés, vannak, akik teljesen alábecsülik a bábszínházat. Közben pedig olyan nevek rendeznek bábos darabokat, mint Alföldi Róbert vagy Garas Dezső, akik felismerik, hogy a bábszínházi lehetőségek a kőszínházban is sokat jelenthetnek. Bábokkal sokkal egyszerűbben, hatásosabban lehet például egy hadsereget feltenni a színpadra! Amellett, hogy mi is ugyanúgy megtanuljuk a színpadi mozgást, beszédet, ahhoz, hogy megfelelően tudj mozgatni egy akár 24 zsinóros marionettet, nagyon komoly technikai tudás kell. Ez a mi plusztudásunk a kőszínházhoz képest. De persze ugyanúgy vannak jobb és rosszabb bábosok, mint ahogy színházban is vannak jó és rossz színészek. Én abban hiszek, hogy ha jól mozgatod, egy fadarabbal is ugyanannyit ki lehet fejezni, mint egy arccal.” – egészíti ki Tímár Zoltán. „A gyerekek így persze sok technikai dolgot látnak, de mivel rengeteg különféle báb, különböző technika van, mindig az újdonság erejével tud hatni, nem hasonlít egyik előadás sem a másikhoz. Mindig valami olyat kapnak, amit eddig nem láttak.” – teszi hozzá Balázs. De vajon ugyanúgy igaz ez a mai kor gyerekeire, mint azokra, akik kevesebb ingernek voltak kitéve a mindennapokban? "Igen, ha az, amit a színpadon csinálunk, az varázslat, akkor a gyerek elhiszi, bármilyen high-techen nőtt fel.”

A varázslat működését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a megkérdezett három első osztályos a délutáni előadás előtt még csak megszeppenten, igenekkel-nemekkel válaszolgatott, amikor a bábszínházas tapasztalataikról, és úgy általában a Hófehérkéről érdeklődtem. De ahogy utána a csapat visszaözönlött az előtérbe, nemcsak ők, de majd’ az egész osztály megrohamozott és lelkesen, egymás szavába vágva mesélték, mennyire szerették Hófehérkét, vagy kinek melyik manó volt a kedvence: a sárga, mert szépen énekelt, vagy a piros, mert szép a színe. A gonosz mostoha is „eléggé rémisztőnek" bizonyult, két romantikus lelkületű kislány pedig pirulva vallotta be, hogy a szerelmespár egymásra találása volt a kedvenc jelenetük. A gyerekek részéről egyértelmű az igény, ami a teltházat elnézve szerencsére a pedagógusok figyelmét sem kerüli el. Sőt, ahogy Seres Erzsébet közönségszervező mondja: „Nagykőrösről és Ceglédről is érkeznek csoportok, miközben ott helyben is van bábelőadás, és mégis ide jönnek. Szóval csak tudunk valamit!”

És ez a „valami” nem is kevés!