Marozsán Erikát sokszor férjéről, magánéletéről próbálják faggatni, mi azonban inkább legújabb produkciója és személyes művészete iránt érdeklődtünk, hiszen épp ez az, amit adni szeretne közönségének. (Persze azért kikérdeztük arról, hogyan is működhet a többlakiság.) Ő pedig lelkesedéssel telten mesélt minderről.

Hogyan egyeztethető össze a számtalan földrajzi helyhez köthető munka? Ha igaz, az utóbbi időben inkább ide kötnek a feladatok.

Tavaly ősszel kezdtük próbálni Bozsik Yvette-tel a Cabaret című előadást, a színház pedig mindig egyfajta kötöttség. Emiatt akkor itt volt a bázis, innen mentem el, hogyha forgatni kellett, de legtöbbször itthon voltam, , majd nyáron megint kicsit többet utaztam, forgattam itt-ott külföldön is.

Egy korábban veled készült interjúban azt mondtad: rendezőfüggő vagy. Úgy tűnik, ez igaz Bozsik Yvette-re is.

Az nagyon-nagyon jó dolog, hogyha az ember rátalál egy munkatársra, akinek szívesen megnyitja a lelkét, kitárja a szívét és odaadja a tehetségét. Egy furcsa bizalmi helyzet a színész és rendező viszonya. Ha valakire rátalálunk, akivel nagyon-nagyon jó és euforikus élmény együtt dolgozni, akkor azt az együttműködést szívesen folytatja az ember.

Ez is benne van abban, hogy ismét Magyarországon vállaltál felkérést, míg mások inkább kiszakadni akarnának innen?

Én azt hiszem, hogy lelkileg sohasem szakadtam ki innen. Lélekben mindig itthon voltam, közben mentem ide-oda forgatni, de úgy telnek az évek, hogy én úgy érzem, minthogyha mindig itthon lettem volna. Ezért nem kellett olyan értelemben hazajönnöm vagy visszaszoknom, esetleg egy nagy lélegzetet vennem és hazaköltözni. A mai napig többlakiak vagyunk, és remélhetőleg ezek után is fogok külföldön dolgozni, úgyhogy semmi sem változott meg, csupán kicsit többet vagyok most itthon.

A képeiden, a filmjeidet nézve mindig feltűnik a tekintetedben a várakozás. Az új szerepekre is várni kell, vagy itt inkább a tudatosság jellemez?

Ez a színészsors rákfenéje, hogy minket hívnak, és mi nem ajánlkozhatunk. Más kérdés, hogy a felkérések közül mi az, amit elvállal az ember, mi az, amit megengedhet magának, hogy nem vállalja el. Ez mindenképpen egy alárendelt szerep. Folyton várunk, hogy valaki felfedezzen, legalábbis Magyarországon ez a tradíció. Az ember nem megy utána, nem kezd el producerkedni, magának filmet íratni vagy rendezni. Ha az ember sokat is dolgozott, tulajdonképpen soha nem tudhatja, mi fog következni. Az egyetlen dolog, amit én szerettem volna csinálni, az a lemezem volt. Ott én voltam az, aki fölkértem saját magamat. Az egy igazi szabadságharc volt.

Vannak olyan terveid, amelyekről szívesen mesélsz? Van olyan dolog a mozi, a színház, a zene és a tánc után, amiben még szívesen kipróbálnád magad?

Elmennék szakácsnak – inkább ilyen prózai dolgokban gondolkozom. Annyira szeretnék a világ legjobb séfje lenni! Ez nagyon izgat még, de ezen kívül inkább azért a saját köreimet fogom a jövőben is róni.

Valaki azt mondta nekem, hogy nehéz tőled kérdezni, mert mindent el tudsz mondani abban, amit eljátszol.

Ó, hát ez a legjobb bók! Néha én is furcsán érzem magam, hogy miért magyarázom el, amit csinálok, hiszen ennek az a lényege, hogy hasson valakire és ő mondja el, mit érez, tehát inkább nekem kéne kérdezni. Sokan megkérdezik tőlem, hogy miért olyan egy darab, hogy jutottam el odáig, stb., holott sokkal nagyobb értelme lenne, ha én megkérdezném most, hogy ha látta a Cabaret-et, akkor mit élt át közben, mi az, ami tetszett, mi az, ami nem tetszett.

A számodra fontos emberek, a családtagok milyen véleménnyel voltak a legutóbbi munkáidról?

A Bált még nem látták, hiszen a próbákra nem jöhet be senki. A Cabaret mindenkinek tetszett, ott mindenki nagyon büszke volt rám, tényleg jó visszajelzéseket kaptam a családomtól. Mivel ritkán játsszuk, ezért tőlem szokatlan módon hívok is mindenkit, hogy nézzék meg, mert a visszajelzés számomra is nagyon fontos. Régebben, amikor még nagyon kezdő színésznő voltam, akkor a családtagjaim mondták is, hogy ne legyek görbe, húzzam ki magamat, hangosabban beszéljek, ne hadarjak… De most már inkább nagyon boldogok, amikor látnak a színpadon is.

A Bál esetében van olyan, amit te hozzá tudsz adni, vagy ennél kötöttebb a dolog?

Azok az igazán nagy táncosok, akik el tudnak játszani és mesélni egy történetet, mint a próza esetében. A klasszikus balettnél is fontos a zárt koreográfia, de az egyik táncost az különbözteti meg a másiktól, hogy az egyik elmesél valamit, a másik pedig csak lejárja a lépéseket. Óriási szakadék van a kettő között. Remélem, hogy én is, amit a színészi háttérrel hozok, azzal többet tudok majd adni, és persze technikailag is elég jól fogok tudni szerepelni.

És izgulsz?

Persze! Nagyon izgulok! Most debütálok tulajdonképpen, mint táncművész.

[caption id="attachment_11381" align="aligncenter" width="670" caption="Fotó: Horváth Judit / Bozsik Yvette Társulat"][/caption]

Milyen egy gyakorlott színésznőnek a készülődés? Hozzá lehet ehhez szokni?

Igazából nagyon sajnálom, hogy nem tart tovább a próbafolyamat, mert ugyanúgy működik, mint a prózai színházban, hogy amikor az ember már birtokba veszi a szerepet és a figurát minden szempontból, és át tud már változni, átalakulni valamivé, akkor lehet elvégezni az utolsó simításokat. Itt ugyanez a folyamat: próbálom birtokba venni a koreográfiát, csiszolni a lépéseket, a mozdulataimat, és amikor már ez megvan, akkor jön még a lelki többlet. Akkor kezd el igazából élni a karakter.

Minden bizonnyal jó kondiban vagy. Mennyit játsszátok majd a Bált?

Igen, azt hiszem, jó kondiban vagyok. Nagyon keveset játsszuk, havi egyszer, maximum kétszer (október 8., november 6., december – a szerk.), és egész évadon át. Úgyhogy mindenkinek gyorsan el kell jönnie és megnézni, ha engem valaki táncolni akar látni - hívja fel a figyelmet kacagva a színésznő.