Nem vagyok egy Jim Carrey-imádó, sőt sokszor inkább feláll a pasitól a hátamon a szőr, mintsem, hogy örömmel nézném, amit csinál, ezért nem kicsit, hanem nagyon is ódzkodva ültem be a moziba a Mr. Popper Pingvinjei című filmre. Nagy szerencsémre ezúttal Carrey nem viszi túlzásba a figurázást, nem sok, így számomra is elviselhetővé vált.

A történet szerint Carrey egy elvált férfit alakít, akinek nincs igazán ideje – mint, hogy saját apjának sem volt – a gyerekeire, a fiával még csak-csak kijön, de a lányával már nem értik meg egymást. Egyik nap Tomot arról értesítik, hogy meghalt az édesapja, az öröksége pedig nem más, mint egy pingvin. Az állat és később érkező öt társa fenekestül felforgatja Tom életét: újra megtalálja a hangot gyerekeivel, a munkáját azonban elkezdi elhanyagolni...

A pingvineket leszámítva a történet kerete sablonos, kiszámítható, megvan benne minden klisés fordulat. De a pingvinek cukik. Persze ezt a férfiak kevésbé tudják értékelni. Barátnőmmel azonban számos alkalommal elolvadtunk tőlük a film közben. Többen kifogásolták, hogy a készítők túlságosan emberi jellemvonásokkal ruházták fel a szárnyas totyogókat, ez azonban minket nem zavart. Mivel az alkotás inkább gyerekfilm, ezért várhatóan számos szülő viszi majd rá el a csemetéjét. Nagyon kíváncsi lennék, hogy a mű megtekintése után hány gyerkőc nyúzza majd anyukát meg apukát azért, hogy ő otthonra pingvint szeretne.

Ami zavaró a Mr. Popper Pingvinjeiben az az, hogy a film télen játszódik, a jég és a hó erőteljes szerepet kap benne, így furcsán hat a nyár kezdetén. Igazából karácsonyi családi filmként sokkal jobban megállta volna a helyét.