Martin György (1932-1983) tudós és Erkel-díjas néprajzkutató, zenefolklorista volt. Maga is táncolt, illetve 1951-től végzett rendszeres gyűjtőmunkát a néptánc és népzene területén. Nemcsak Magyarországon hanem a szomszéd országokban is járta a falvakat és tanulmányozta az ott élők táncait. Ő és munkatársai 1969-ben több nagy horderejű táncgyűjtést szerveztek Erdélyben. Az erről készült táncfilmek meghatározó jelentőségűek a magyar és az egész európai néptánc-kutatás történetében is, mivel a korábbi némafilm-anyagokat lényegében újra leforgatták, immáron hanggal együtt. Munkásságát tekintve leginkább Bartók  és Kodály dokumentáló tevékenységével lehetne párhuzamot vonni, igaz, ennél többről is van szó, hiszen a begyűjtött anyagok alapján a feltáró munka és tudományos jegyzetelés kivételesen strukturált képet ad az egyes táncmotívumok, szokások és stílusok "evolúciójáról" és földrajzi elhelyezkedéséről. Kivételesen termékeny tudományos szerző volt, könyvei több nyelven is megjelentek, bibliográfiája széleskörű szakmai kapcsolatrendszerről árulkodik. A Martin György-hagyaték megtalálható a Hagyományok Házában, illetve  nevét néptáncszövetség is viseli.

Ennek a páratlanul gazdag ismeretanyagnak a feldolgozásával a Nemzeti Táncszínház "Élő Martin Archívum" címmel egy többrészes előadássorozatot szervezett, amelyen az egykori filmezési helyszínek útvonalát képzeletben követve táncosok mutatják be a különböző tájegységek egykori jellemző koreográfiáit. A sorozat első darabját "Bonchida háromszor" címmel láthatták a nézők, második részét - amelyen mi is részt vettünk -, "Kalotaszeg" címmel mutatták be a budavári intézmény deszkáin. Az egyes előadások érdekessége többrétű, hiszen nemcsak magukat a táncokat ismerhetjük meg, de testközelből megszemlélhetők a népviseletek is, a táncos részeket pedig természetesen Martin György eredeti filmjeinek részletei egészítik ki. Az előadás befejeztével a táncosok egyébként a nézők soraiból választanak maguknak párt, így olyanoktól tanulhatjuk el a legalapvetőbb lépéseket, akik azon túl, hogy profi táncosok, hónapokon át gyakorolták az egyedi mozgáskultúrákat.

Bár a jelenkor kulturális életét nemigen hatja át a népművészet szeretete, ebből kifolyólag pedig az iránta mutatott érdeklődés is viszonylag csekély, az előadások lehetőséget teremtenek továbbgondolni annak jelentőségét, hogy nem is olyan régen még felmenőink ismerhették ezeket a sajátos tánclépéseket, még ha ezeket ma már csak mozifilmszerűnek, elérhetetlennek is érezzük. A filmarchívum tulajdonképpen olyan időkapszulának is tekinthető, amely lehetőséget ad olyan népi szokások rekonstrukciójára, amelyeknek egyetlen olyan művelője sem akad, aki a hagyományok természetes továbbörökítése révén jutott volna ehhez a tudáshoz.