Lili jön, Eszter jön, Petra jön. Jönnek a lányok és elterelik a fontos dolgokról a figyelmet. Az iskolaudvar birtoklásáért folytatott fontos harcok, a gimnázium, egyetem, munka mind-mind háttérbe szorulnak Grecsó Krisztián Megyek utánad című regényében, ha feltűnik a színen egy nő. A szerelmeken keresztül megyünk végig a főhős, Daru életén simább és göröngyösebb utakon kísérve az illékony boldogság felé, ő pedig velünk marad az utolsó oldal után is.   

Az élet mindig szalad, kettőt pislogunk és tíz-húsz évek tűnnek el, kifolynak az ujjaink közül. Ebbe a rohanásba néz vissza Grecsó új regénye, az önéletrajzi elemeket sem nélkülöző főhősön, annak szerelmein keresztül, vele együtt pedig az olvasó is akarva-akaratlanul nosztalgiaútra indul a saját életében. Ez az emlékezés-jelleg az elbeszélés stílusából érződik a legerősebben: a külső szemlélőként megírt cselekmény, amely mégis teljesen Daru belső világában zajlik, és néha, mintha ő maga is összazavarodna, emlékezteti magát (és az olvasót) arra, hogy a karakter és az elbeszélő egy és ugyanaz, pontosan, mint ahogy a visszatekintés működik. Tudjuk, hogy ami történt az velünk esett meg, mégis, évek, évtizedek távlatából nem csak az eseményekből tudunk külső szempontba helyezkedni, de akkori önmagunk is egy túlzottan ismerős idegenné változik. Tudjuk, mit gondolt, mit érzett akkor, éppen mi foglalkoztatta vagy mit miért tett, de már nem vagyunk egyek vele. Ahogy az elmúlt viszonyok, szerelmek bensőségessége is az időben megszilárdult korszakká válik, úgy mi magunk is ott maradunk, abban az időben, ahová visszanézni egyszerre szívmelengető és végtelenül fájdalmas.

Éppen ezért nem ajánlatos gyakran vagy sokáig rágni a múltat, a megérkező és elköszönő szerelmeket - de, mint ahogy az a Megyek utánad példájából is látszik, elfeledni sem szabad őket. Mert akkor önmagunkat felednénk el. És ha mi elfelejtjük azokat a gyerekkori búvóhelyeket, egyetemi kocsmákat, tragikus emlékű utcákat azzal a saját, láthatalan lábnyomunkat töröljük el, arra pedig nagy szükség van ahhoz, hogy tudjuk, merre jártunk. Mert ha tudjuk, merre jártunk, akkor tudjuk, kivel, mikor, miért. Akkor minden emlékünk, hiába múlt el rég, létező marad, a bennük élő emberek pedig igaziak. És azoknak, akiket valaha szerettünk tartozunk annyival, hogy életben tartjuk őket. Magunknak meg azzal, hogy rajtuk keresztül életben tartjuk egykori önmagunkat, akire visszanézhetünk, aki mindig megmutatja, honnan is indultunk, és milyen úton jutottunk el idáig, esélyt adva arra, hogy megértsük az utunkat. Ilyen, jelzőbójaként állított fix pontok a könyv szerelmei, mindig a következőre ugorva haladunk a jelen felé, kisebb-nagyobb utat megtéve a kettő között. Van, amikor Daruval együtt fuldoklunk egy kicsit a nyílt vizen, van, amikor kétségbeesetten kapaszkodunk, talán túl sokáig, talán túl szorosan is, és van, amikor magával ragad a sodrás. Aztán jön valaki és kinyújtja felénk a kezét, mi meg megfogjuk, és megyünk utána, a szívünk után. Mert máshogy nem is érdemes.

Grecsó stílusának szépsége, a költőisége és a belső folyamatok finom, érzékletes elbeszélése mellett az apróságokra, részletekre való figyelem, amitől az ember a bőrén érzi a könyvet. Érezni lehet a temetőkert hűvösét, minden utcácskát, kollégiumi szobát, a legjobb barátok nevetését, ahogy libben a lányok haja vagy gőzölög az asztalon a vasárnapi húsleves. Külső és belső világ olyan szintű harmóniában él a könyvben, hogy gyakran olyan benyomást kelt, mintha nem is olvasnánk, de történne velünk a cselekmény, és talán így is van. Talán a saját kamaszkori bénázásunk, sírógörcsös szakításunk, kizsigerelő viszonyaink és lebegős boldogságunk van ott, azokon az oldalakon, csak valaki más írta le őket, beleszőve a saját tapasztalatait. Talán úgy alakul a kezünkben a könyv, mint ahogy változik körülöttünk az élet. És talán néhány év múlva mást fognak jelenteni a sorai. De az biztos, hogy mindig valami igazat és fontosat fognak jelenteni. 

A regény a Magvető gondozásában jelent meg.