"Az élet lehet szép is, csak azt még nem találták fel." - hangzik el a darab egy pontján Rosa mama szájából, és az Előttem az élet további percei alapján nehéz nem hinni neki. Mégis, a darab tragikumába legalább ugyanannyi komédia is keveredik, ahogy egy gyerek gondolatainak egyszerűségével és őszinteségével elénk tárja négy, a társadalom peremére szorult hősének napjait.

Émile Ajar 1975-ben megjelent, azonos című regénye, népszerűsége okán már több színpadi és filmes feldolgozást is megélt. 1977-es magyaroroszági megjelenésekor itthon is szinte azonnal kultuszkönyvvé vált, hiszen egy ismeretlen világ szabadságát és merészségét mutatta meg a magyar olvasónak. Mára ugyan már nem akkora különlegesség utcalányokról és transzvesztitákról szóló történettel találkozni, de a Rózsavölgyi Szalonban bemutatott kamaradarab azonban mindenképpen újszerű megvilágításba helyezi az Előttem az életet. A főszerepet ugyanis a remek Margitai Ágira osztották - a főszereplő pedig Momo, egy tizenegy éves arab kisfiú. Az ő szemén keresztül, az ő narrálásával követhetjük figyelemmel a kiöregedett utcalány Rosa (Csomós Mari) és a transzvesztita Lola (Lukács Sándor) mindennapjait, sőt, még a fiú eltűntnek hitt apja, Juszef (Rajhona Ádám) is előkerül. Momo persze nem véletlenül él Rosa mama házában, az asszony egyedi árvaházat működtet, ahová a prostik tehetik le becsúszott gyerekeiket amíg dolgoznak, néha hónapokra, évekre is. Szép lassan végül minden gyerekért eljön az anyja, csak Momoért nem, akinek így Rosa válik az anyjává. Momo utcagyerekként tengeti napjait és igazán felnőttes, mély bölcsességeket szed össze a lecsúszott alakoktól, akikkel barátkozik. Ám ez a kemény életet élő közösség sokkal összetartóbb, mint azt az ember gondolná, így az egyre romló egészségű Rosa-nak is besegít a szomszédban élő Lola, de csak eljön az a pont, ahol a társadalom (vagyis egy kórház) segítsége nélkül már nincs mit tenni. Rosa viszont hallani sem akar a gépekre kötésről.

Momo koravén, tragikus sorsú, az élet dolgait tisztán látó, de mégsem keserű karaktere valóban csak fizikailag kisgyerek, a lekében olyan bölcs idős lélek, mint amilyen az őt játszó színésznő. Mintha Momo lelkének kivetülését látnánk a színpadon, amitől a tragédia még súlyosabb, a komédia még viccesebb, a felé intézett "hiszen előtted még ott az egész élet!"-jellegű mondatok pedig még groteszkebbek lesznek. Momo elbeszélésén keresztül egy szomorú, de hihetetlenül izgalmas és élettel teli környezetbe pillanthatunk be, és megismerhetjük Rosa, egy kényszerűségből önállóvá váló, a saját lábán megálló nő siker- és bukástörténetét. Míg az asszony már csak az emlékeiben tud élni addig Momonak csak a reményeiben és a terveiben kellene, de ő még nem tanulta me,g hogy azt hogyan kell. Határtalan szeretettel csüng Rosa-n és kétségbeesetten szeretne gyerek lenni, de tudja, hogy ez a luxus számára nem adatott meg. Neki a gyermekkor felhőtlensége ugyanúgy csak egy régi emlék, egy félig elfeledett álom, ahogy a nagyszüleinknek.    

Az Előttem az életben mindenki hazudik mindenkinek, mert ezt az életet csak így lehet elviselni. Rosa mama hazudik Juszefnek a fiáról, Momo hazudik Rosa-nak a betegségéről, Lola hazudik a hatalmas sikereiről, Juszef hazudik a múltjáról, és mindenki azt hazudja Momonak, hogy tárva.nyitva áll előtte a lehetőségek tárháza, hiszen ő még fiatal. Ő viszont nagyon jól tudja, hogy ez egyáltalán nem az életkortól függ. Hiszen rövidke kis élete során egy felnőtt által átélt szenvedések, nélkülözések, szomorúság és csalódások sokszorosát megtapasztalta, mégis milyen meglepetéseket tartogathatnak még neki az élet. Mi azért a darab végén kicsit reménykedünk, hogy nem csak rosszakat.  

Színészi játékról beszélni egy négyszereplős kamaradarab esetén azért egyszerű, mert itt nincs megúszás: vagy mindenki zseniális, vagy borul az egész - főleg, hogy nem egyszer a nézők között mászkálva kell fenntartani az addig elért energiaszíntet. Nos ez alakalommal maradéktalanul sikerült. A bensőséges közelségben felállított, apró színpad miatt már az első pillanattól úgy éreztük, mi is részei vagyunk a szereplők világának, a remek színészek pedig ezt az érzést csak tovább mélyítették. Az alapvetően dialógus-központú darabban természetesen az ezüst parókás, neccharisnyás Lola felbukkanásai szolgálták a legmókásabb, üdítő pillanatokat, amire szükség is volt, az egyébként elég megterhelő és szívbemarkoló szöveg mellett. (Arról nem is beszélve, hogy Lukács Sándor mennyire meggyőző kiégett transzvesztita dívaként.) Öröm volt nézni, ahogy ez a négy, egyenként is zseniális színész a legegyszerűbb eszközökkel szól az ember legbensőbb érzéseihez, Alföldi Róbert rendezésében egy igazi kis gyöngyszem született.