Talán az év leginkább várt filmje a Gravitáció (12), lévén nem minden nap kerül szembe az ember egyszereplős űrdrámával. Mert egyszereplős dráma van, űrben játszódó kalandfilm ugyancsak, de ezt a kettőt összegyúrni nagyon nehéz, ha nem lehetetlen küldetésnek tűnt - eddig. A film minden várakozást túlszárnyal mind látvány, mind érzelmi téren, a 3D-s szemüveg mögül könnyet törölgetni pedig igencsak újfajta élmény.

Éppen ez a felfokozott érzelmi hatás volt a legnagyobb meglepetés. Mert azzal azért, legalább körvonalakban, tisztában van az ember, hogy a mai technológia mellett mit várhat egy 3D-s űrfilmtől, és ezt meg is kapja. Kamatostul. Végtelenül gyönyörű képeket látunk a Földről, ami már elég, hogy az ember apró pontocskának érezze magát - személy szerint ettől is össze tud szorulni a szívem. Aztán ott van az űr, a hatalmas feketeség, és a benne sodródó apró emberke látványa - azt hiszem ilyen elveszettnek nem éreztem magam még film közben, mint itt. Majd természetesen jön a felénk száguldó törmelék, a robbanások, a pörgés-forgás, zuhanás, repülés, minden, ami tényleg indokolttá teszi a 3D-t, és amitől még a hozzám hasonlóan alapvetően 3D-ellenes nézők sem tehetnek mást, csak elismerhetik, így megéri használni a harmadik dimenziót. De arra nem készültem, hogy ebből ilyen érzelmi hullámvasút is lesz. Ám mindez a látványorgia nem érne semmit, ha nem hánykolódna a közepén az ember. Nem csak egy ember, mindenki. Mert a Sandra Bullock szemszögéből felvett részeknek köszönhetően vele együtt lebeg a néző is a semmiben, ez az élmény pedig nem mindennapi.

Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) nem űrhajós, hanem egészségügyi mérnök, csupán azért öltött mégis szkafandert, mert a találmányát megvette a NASA, és neki kell beüzemelnie. Két tapasztalt űrhajós társával együtt az utolsó javításokat végzi az űrállomás felszínén, mikor hírt kapnak egy véletlenül lelőtt orosz műholdról. Ezzel csupán az a probléma, hogy az állomás, illetve az űrrepülőjük, éppen a száguldó törmelék röppályájában található. A becsapódást végül csak ketten élik túl, és valahogy ki kell találniuk, hogyan juthatnának vissza a Földre.

Ennél többet nem érdemes előre tudni a történetről - egyrészt, mert lelőnék pár fordulatot, másrészt mert nincs is ennél konkrét történet. Lebeg egy nő az űrben, és nem tudja, mihez kezdjen - legalábbis ez a kezdő felállás. Az nyílt titok, hogy a George Clooney által alakított, dörzsölt űrhajós egy ponton kikerül a képből, de hogy mikor, hol, miért, az derüljön ki a vetítőteremben. Tényleg egyszereplős a film, és Bullock zseniálisan el is viszi a vállán a sztorit, de ennél tovább nem megyek benne. Főleg azért nem, mert ez a film szerintem leginkább az emberben belül játszódik. Persze, tényleg lélegzetelállító a látvány - ezt ha századszorra írom is le, akkor is igaz marad - de ez csak egy nagyon jó eszköz ahhoz, hogy berántson a film. Magával ragad, és olyan történik játékidő végén, ami csak nagyon ritkán: vissza kell térnünk a világából a valóságba. De nem egy nyálas hollywoodi szerelmesfilm rózsaszín habcsókjából lépünk vissza a szürke betonra, hanem az erdő közepén álló kunyhóban kinyitjuk az ablakot a természetre és a madárcsicsergésre. És csak örülünk annak, hogy itt vagyunk.

A végtelen, kiismerhetetlen űr mindig is vonzotta az embert, ez kétségtelen. Az sem véletlen, hogy a világunkban jelen lévő, hasonlóan megfejthetetlen és feltérképezhetetlen dolgok, mint a halál, az élet, a hit, a lélek mind kapcsolatba hozhatóak vele. Honnan jöttünk? Hová tartunk? Mi van a halál után? Ezek megfejtésére tett kísérleteink pont ugyanolyanok, mint az űr kutatása: vannak ötleteink és reményeink a válaszokat illetően, de pontosan valószínűleg sosem fogjuk megkapni őket. És ez nem is baj. Apró homokszemek vagyunk csak, de ettől még nem jelentéktelenek - legalábbis önmagunk számára nem. Mindenkinek vannak személyes tragédiái, pillanatok, amikor úgy érzi, nincs értelme tovább menni. A Gravitáció úgy teszi perspektívába az ember életét - a világegyetem mellé állítva nincs probléma, ami nem törpül el - hogy közben arra is rávilágít: ha te nem teszel meg mindent önmagadért, nincs senki, aki megteszi helyetted. De te éppen elég kell, hogy legyél. A legszélsőségesebben kiszolgáltatott, rémisztően magányos helyzetbe kényszerített karakteren keresztül a saját szívünk/lelkünk/elménk/pszichénk, kinek mi tetszik, mélyére utazhatunk, hogy aztán újjászülessünk a végén.

Tudom, olyan ez egy kicsit, mintha a Teleshopban próbálnék zsákbamacskát eladni: nem mondom meg, mi az, de agyondícsérem, hogy vigyék. De tényleg nem akarom elrontani senki élményét azzal, hogy jelenetről-jelenetre végigelemzem a filmet, mert a lehetséges értelmezéseket, az utalásokat és minden egyéb tartalmat csak így tudnék értékelni. Legyen annyi elég, hogy a Gravitáció bőven megéri a 3D-s (sőt, akinek lehetősége van rá IMAX-os) jegyet, mert másfél óra tiszta filmélmény mellett gondolkozni és beszélgetnivalót is ad bőven. Alfonso Cuarón már Az ember gyermekével megmutatta, hogy rettentő ügyesen találja meg a sci-fiben a szívet, a Gravitációval pedig könnyen lehet, hogy mesterművet hozott össze.