Remek szereplők, jó rendezés, szép operatőri munka – mondhatni tényleg minden rendben van a Suzanne Collins trilógiájának első részéből készült filmmel. A történet szerint a jövőben járunk, amikor Észak-Amerika romjain Panem országának tizenkét körzete található. Minden évben minden körzetből a Kapitólium kiválaszt egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük az Éhezők viadalán, amelyből csak egy gyermek kerülhet ki élve. Egyfajta jövőbeni valóságshow, jó adag kegyetlenséggel megtűzdelve, ugyanis az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal – számára a túlélés a mindennapok része. Olyan körzetben él, ahol az élelemért és a túlélésért minden egyes nap meg kell küzdeni, igaz nem úgy, mint az Arénában. Ha ott győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembekerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel.

A film készítői a könyvből épp annyit vettek el, vagy olyan részeket változtattak meg, amely a történet mondandója szempontjából nem fájdalmas. Az elvételek mellett hozzá is tettek a műhöz, annak érdekében, hogy a történet kikerekdjen, hogy azok is értsék a lényeget, akik nem olvasták a könyvet. A kötetben Collins nem ír arról, hogy a játékmesterek miként manipulálják a játékot, azonban ott a leírásokból, a történetfolyamból az olvasó számára ez teljesen egyértelmű. A mozifilm esetében ez azonban belekerült a cselekménybe, ami tökéletes megoldás arra, hogy mindenki megértse a lényeget és ne egy narrátornak kelljen mesélnie.

A film tökéletes visszaadja a könyv hangulatát: a kiválasztás, a felkészülés, a talk-show, az aréna, a szörnyek a végén, egytől-egyig mind olyan, ahogy azt az írónő megálmodta. Gary Ross rendező és csapata kivételes munkát végzett. A stáb tökéletes
kontrasztott teremtett a peremkerületek és a Kapitólium világa között.

Ahogy a könyv, úgy a film is sokkal több egyszerű tiniknek szóló történetnél: üzenetében sokkal többet hordoz magában, mint azt elsőre gondolnánk. A sodró események mögött olyan témák húzódnak meg, mint az elnyomás, az a kérdés, hogy a világ vezetői hogyan próbálják meg irányítani az embereket, hogyan döntenek sokszor egyesek sorsáról, mennyire befolyásolhatóak az emberek a média által, miként lehet elbutítani a népet, hogy mi emberek sokszor mire vagyunk képesek azért, hogy győztesként kerüljünk ki egy versenyből. A régi kenyeret és cirkuszt mondás még mindig igaz: ha ezt megkapják az emberek, akkor semmi mással nem törődnek, nem tűnik fel nekik még az sem, ha valami rendellenes. Erre tökéletes példa az, hogy a kapitóliumiak élnek.

Amit némileg hiányoltunk, az Haymitch karakterének kidomborítása: a könyvben ennél ő valamivel lényegesebb figura, ráadásul Woody Harrelson pont tökéletes karakter is ahhoz, hogy életre keltse azt a valakit, akit Suzanne Collins megálmodott. De akárcsak Harrelson Haymitch szerepére, úgy Jennifer Lawrence Katnisséra, Josh Hutcherson pedig Peetáéra volt remek választás, de a mellékszereplő sora is kitűnő. Jennifer remekül hozza a nyers, magába zárkozó, olykor kegyetlen, belül sérült Katnisst. Nem szabad befejeznünk ezt az anyagot anélkül, hogy ne említsük meg Stanley Tucci nevét, aki Ceasar, a showman szerepében brillirozik. A filmmel azoknak sem lehet problémájuk, akik szeretik a könyvet, de azoknak is remek szórakozást ígér, akik korábban nem ismerték a történetet. Ugyanez igaz a zenére is, amely önálló albumként már meg is jelent, és szintén meghallgatásra érdemes.

Várjuk a második részt, reméljük az is hasonlóan jól sikerül majd!