Az In Flames legnagyobb nótája az Only for the Weak. Ez Budapesten is tisztán látszott. De miközben az egész terem együtt ugrált, és levegőt is csak szigorú kamatú hitelre lehetett kapni, kiderült, hogy a svédek bulija minden, csak nem gyengéknek való élmény. Ahogy arra is fény derült, hogy a közönség tartja a lépést a göteborgi dallamos metal alapcsapatával.

In Flames, Wovenwar, While She Sleeps – Budapest, Barba Negra Music Club – 2014. szeptember 28.

A While She Sleeps olyan szintű intenzitással ugrott neki a hangszereiknek meg a közönségnek, amilyet rég láttam színpadon (vagy csak én járok rossz koncertekre). Erre a legjobb bizonyíték, hogy a bulit pulóverben és pólóban kezdő Lawrence Taylor énekes már a negyedik számnál félmeztelenül őrjöngött. Volt is mire: súlyos és vastag hangzást kaptak, ami egyaránt bólogatásra késztetett a gyorsabb tempóknál és a felezős málházásoknál is. Ez az este különleges lehetett nekik is, mivel a dobos sérülése miatt az egyik gitáros ült be a cucc mögé, a basszeros kezelte a hathúrost, míg a gitártechnikus lépett elő bőgőssé. A helycserés támadás egyébként egyáltalán nem látszott meg a játékukon, és a lelkesedésükön sem látszott, hogy csak beugró emberekről van szó. Talán ha 20 percig őrölhettek, aminek az volt a non-plusz ultrája, hogy az utolsó nótánál Taylor beugrott a küzdőtérre, és saját kezűleg lökdöste arrébb a népeket, kitágítva így a circle pit határait. Komolyan félelmetes volt a csóka!

Az As I Lay Dying romjain alapított Wowenwar kevésbé produkált emlékezetes showt, mint az előttük fellépő formáció. Iron Maiden felállásban, vagyis három gitárral muzsikáltak, de ezzel ki is merült minden hasonlóság a brit metal nagyjaival. Shane Blay énekes/gityós hangja és témái alapján leginkább olyan volt az egész, mint egy tökösebb Nickelback, és bár egyáltalán nem volt rossz, amit az ötös nyújtott, erősen felejthetőnek találtatott a műsoruk. Azért az Amon Amarth kinézetű dobosuk jól küldte, és a közönség is becsületes tapsban részesítette őket.

Az In Flames koncertje kapcsán igen sok kérdőjel kergetődzött a kobakom körül. Vajon mennyien lesznek? A vegyes fogadtatást kapott – amúgy szvsz remek – új lemez után retro settel próbálják majd kiengesztelni az ősrajongókat? De leginkább az foglalkoztatott, hogy a Siren Charms albumon ténylegesen „bánatomat dalban mondom el” mentalitásra váltott Anders hogyan lesz képes élőben hozni az énektémáit? Éjjel negyed 12 felé mindenre választ kaptunk.

A szervezők előzetes félelme, miszerint a szeptember elején megjelent új anyag miatt majd kevesen jönnek, teljesen alaptalannak bizonyult. Annyira, hogy mikor a program vége felé beékelődtem egy rocker izmosnak nem mondható felsőteste, illetve egy másik derékig érő haja közé, már kicsit nyűgősnek éreztem magam. Bebizonyosodott, hogy egy jó koncert élvezeti értékét három tényező befolyásolhatja igazán: halk megszólalás, kevés néző, vagy éppen túl nagy tömeg. Na itt utóbbi figyelt be, méghozzá ahogy Pilátus mondaná: „de dulván!”. Csontig telt a Barba Negra, és mindenki iszonyat hangosan és lelkesen üdvözölte a svédeket. Első kérdés kipipálva.

Abban viszont biztos vagyok, hogy az ősrajongók nem voltak elalélva a programtól, hiszen a fehér inges-baseball satyis Fridén mester és feketébe bújt társai nem nosztalgia party-t állítottak össze. Persze, mi minősül múltidézésnek, hiszen már az olyan himnuszok, mint a Trigger vagy a Cloud Connected is 12 évesek! De ennél régebbre csak két alkalommal nyúltak vissza a skandinávok, a Colony albumos Resin és a totális őrületét hozó, Clayman lemezes Only For the Weak erejéig.

De nem úgy tűnt, hogy bárkinek is komolyabb gondja lenne a felcsendülő dalokkal, hiszen még a jelenkort jelentő Fear Is the Weakness is hatalmas üdvrivalgást kapott, és az abszolút meglepetésnek minősülő, 8 perces The Chosen Pessimist is megállt a lábán. Fagyást egyedül a Siren Charms-os Monsters in the Ballroomnál észleltem, viszont a lemezen előszeretettel fikkantott Paralyzed élőben sem vallott kudarcot.

És Anders hangja? Meglepően rendben volt! Arról azért a keverés gondoskodott, hogy ne legyen túlságosan előtérben, így több lehetősége nyílt a kummantásra, ám sokkal jobban teljesített, mint ahogy azt várni lehetett. Egyébként is nagyon lelazult és vidám volt, de ez elmondható a jó formában játszó zenészekről is. A szakállas sörfőző jellegzetes humorát sem hagyta otthon: az Only for the Weak előtt kért egy telefont az első soroktól, videó rögzítésre kapcsolt, majd megkérdezte, hol vagyunk, amire persze mindenki üvöltötte, hogy „Budapest!”. Erre megjegyezte, hogy fentről kb. az egészből annyit lehetett érteni, hogy „ÚÚÚAAAEEE!”, úgyhogy fussunk neki újra. A látvánnyal sem volt gond, hiszen a függönyös kezdés kellően fokozta a várakozást, a lecsupaszított színpad mögött villogó és táncoló fények pedig nagyon passzoltak az épp terítéken szereplő dalokhoz (pl. Deliver Us).

A hangzás sem volt vészes, bár meglepő módon a While She Sleeps jobban szólt, az IF-nél a samplerekből alig hallatszott valami – olyan volt, mintha csak alapokról szólnának. Ki tudja, talán ezzel akarták kihangsúlyozni, hogy itt még mindig egy metal zenekarról van szó? Igen, egy metal zenekarról, amely még mindig képes ragyogó refréneket írni (Through Oblivion, Rusted Nail), és az őket mindig is jellemző feszességgel és precizitással szórakoztatni a teltháznyi közönséget. Talán csak egy Quiet Place és egy Come Clarity hiányzott – nekem. Mert más meg biztos a Behind Space-t, a Colony-t vagy a Pinball Mapet emlegetné fel nekik. De elégedetlen aligha lehet bárki: az In Flames ugyanis továbbra is király koncertbanda.

Fotók: Máté Évi (ZeneFórum)