Soha semmi nem elég jó. Ha mindig ugyanazt csinálod, az lesz a baj, ha viszont változásra törekszel, abba kötnek bele. A fémhívő zenefanatikus meg aztán végképp kritikus fenevad, aki száz karommal esik neki legnagyobb kedvencének, ha az változtatni mer a bevált formulán.

Az underground színteret jó ideje maga mögött hagyó In Flames már a 2011-es Sounds of a Playground Fading lemezzel is merészet húzott, de ezúttal még egy lapátnyi barnamártást rápakoltak a húsgolyóikra. Ez a fogás pedig nem más, mint a svédek 11. albuma, a Siren Charms.

A szirének ugye az énekükről voltak jellegzetesek, és ennek megfelelően a korábban főként acsarkodó Anders Fridén énekes ezúttal valóban dalra fakad. Méghozzá nem is akármilyen sűrűséggel! Amíg a régebbi lemezeken épp csak színező elemként használta dallamos baritonját, addigra az új korongon már csak elvétve hörög, és szinte mindent közérthető tónusban közöl. Anders sosem pályázna jó eséllyel a három tenor egyik megüresedő posztjára, de amit bevállal, azt színvonalasan hozza. Sőt, megkockáztatom, hogy helyenként túl is vállalja magát. Arról majd az élő bulik állítanak ki bizonyítványt, hogy a rasztáit eldobó szakállas frontember csak stúdiókörülmények között képes kivágni a magas C-t, vagy a színpadon sem vall szégyent a saját témáival.

A zenei oldalról szólva: sokan biztos majd azzal hajítják félre ezt az albumot, hogy nem is metal, ami óriási baromság. Igen, a Flames egyre messzebb kanyarodik a dallamos és technikás death metaltól, de attól ez még kétségtelenül minőségi kemény muzsika. Megvannak a rájuk jellemző, tipikus riffek, és arról sincs szó, hogy a skandinávok a próbaterem mélyére száműzték volna a torzító pedálokat. A Siren Charms ezen felül még csodálatosan is szól, rengeteg finom, egyáltalán nem tolakodó hangszerelési megoldással, billentyűs és elektronikus színezéssel, olyan dob és basszus hangzással, mintha Daniel Svensson és Peter Iwers melletted játszana a szobában.

Valóban, igazán csúcssebességgel száguldó téma csak egyetlen helyen (Everything’s Gone) tűnik fel a lemezen, de azért az olyan nóták, mint a When the World Explodes vagy a Monsters in the Ballroom gondoskodik a kellő mennyiségű súlyról. Előbbi egyébként az album egyik legkülönlegesebb tétele a női énekkel, illetve a lezárás operás és arab zenei hatásaival. Megvan a kihagyhatatlan ballada is (With Eyes Wide Open), és a két klipes dalon (Through Oblivion, Rusted Nail) kívül több más szerzeménybe is sikerült emlékezetes énektémákat pakolniuk – például a Paralyzednak már a verzéi is olyanok, hogy képtelenség nem szeretni, a Dead Eyes-nál meg a refrén dallamait lehetetlen száműzni a fejből.

A változás dicsérendő, de önmagában egyetlen fabatkát – vagy éppen svéd koronát – nem érne, ha nem társulnának mellé jó dalok. Csakhogy a Siren Charms elejétől a végéig tele van jó dalokkal, így különösen megérdemli az In Flames, hogy megbecsüljük a törekvéseiket. Ahogyan a turnéterveiket is, hiszen szeptember 28-án a Barba Negrában lép fel a csapat.