Minden viccben van igazság, még akkor is ha ez a vicc arról szól, hogy annyira nem hasonlítasz apádra, hogy talán nem is ő az. A kérdés az, hogy mit teszel, ha az élet ezen tréfája pont veled esik meg? Sarah Polley filmet forgatott belőle, nem is akármilyet.

Filmekről beszélve gyakran állapítjuk meg, hogy a legjobb, legizgalmasabb, legjobban szívbe markoló történeteket a valós élet produkálja. Ettől persze láttunk már néhány olyan borzalmas filmet, ami eredetileg kiváló történeti alappal rendelkezett. Az Apáim története szerencsére nem ilyen, sőt. A filmet rendező Sarah Polley az év egyik legjobb dokumentumfilmjét készítette el, amelyik egyébként egészen nyugodtan versenyre kelhet az évben eddig látott nagyjátékfilmekkel is.

Adott egy kanadai édesanya, Diane Polley, aki első, tragikusra sikerült házasságából egy új szerelembe menekült, amiben később szintén sok hullámvölgyet élt meg. Mindkét kapcsolatából gyerekei születtek, utoljára Sarah, akire majdnem az abortusz várt, Diane a kórházba menet gondolta meg magát. A kapcsolati tragédiák után a nőre újabb nehézségek vártak. Először is a bizonytalanság és féltve őrzött titok, miszerint nem tudja, ki Sarah apja, másodszor pedig a rák, amivel szemben tehetetlennek bizonyult. Sarah Polley 11 éves volt, amikor elveszítette édesanyját, és ekkor még nem is sejtette, hogy 27 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy Diane titkára fény derüljön. Addig is sok családi viccelődés céltáblája volt, hogy nem is hasonlít apjára, ám senki nem gondolta, hogy ez azért van így, mert nem az az apja, aki felnevelte. Sarah azonban úgy döntött, hogy végére jár anyja történetének.

Polley minden testvérét, közeli rokonát kamera elé ültette, hogy mesélje el, amit Diane-ről tud. Sarah pedig a kamera másik felén állva, külső szemlélőként van jelen, időnként kérdez, ha erre van szükség, miközben az elmesélt történetekben nagyon is fontos szereplővé válik. Azonban sokkal többről van itt szó, mint egy izgalmas, elhallgatott titokhoz vezető szálak felgombolyításáról. Pedig önmagában ez is elég izgalmas, de a rendező a hangsúlyt mégis az igazságra szeretné helyezni, egészen pontosan arra, hogy az valahogy mindig másnál van.

Stories We Tell - a film eredeti címe valahogy úgy fordítható: Történetek, amiket mi mondunk el. Ha megpróbáljuk megfogalmazni, miben is áll Sarah Polley felfedezése, akkor talán úgy foglalhatnánk össze, hogy az igazság, a tények, mindig a személyes történeteinkben feloldva találhatók meg. Hiszen mindannyian ferdítünk, életünk alakulásával a személyesen megélt múltunk is változik, amikor pedig emlékeinkről beszélünk, történeteket mesélünk, nem az objektív valóságot. Viszont ha ugyanarról a dologról több embert kérdezünk meg, közelebb kerülhetünk mindahhoz, amit keresünk. Sarah Polley így találta meg a vér szerinti apját, de valószínűleg édesanyjához is sokkal közelebb került, mint együtt töltött éveik alatt. 

Az Apáim történetét pedig éppen ez teszi magával ragadóvá, meghatóvá, viccessé és elgondolkodtatóvá. Mert ez a történet egyszerre szól egy kanadai családról, egy eltitkolt szerelemről, egy később világhírűvé váló színész-rendezőről, és egyszerre szól rólunk is, a mi családunkról, a mi történeteinkről, és szól arról, hogy nem mindig kell megijedni a szekrényből kieső csontvázakról.

Mert az igazság tényleg mindig odaát van. Rajtunk túl. Előttünk. Bennünk.