Kultography

Az otthon hívó szava

Az otthon hívó szava

Pataki Anita írása itt: - 2017-02-24 18:01

Az Oroszlán (12) az idei Oscar-jelöltek között a mezőnyben már-már kötelezően szereplő "keserédes sírós film". Nem azért, mert sírnak benne, hanem mert a filmet nézve majd' mindenkinek legördül az arcán az az egy bizonyos könnycsepp. Teljesen jogosan. Az Oroszlán megindítóan őszintén éri el azt, amit tavaly a Brooklyn akart nagyon rosszul és negédesen kiprovokálni: a tiszta, érzelmi azonosulást egy pozitív kicsengésű történettel. Hogy valós sztorit dolgoz fel, az meg már csak a hab a tortán.hero_lion-2016.jpg

lion.jpgRemélem a Google egy hadihajónyi pénzt lapátolt bele a produkcióba
- szólalt meg bennem a cinikus a film egy pontján, amikor már úgy érezte, hogy az érzelem túl sok (pozitív és negatív egyaránt), a kis Sunny Pawar túl cuki, India, Tasmánia és Dev Patel pedig túl gyönyörű. Furcsa ugyanis egy ilyen, érzelgősségtől mentes, mégis mélyen érzelmes filmet nézni, ami úgy játszik a néző lelkével, hogy nem nyomja az arcát a mondanivalójába. Na jó, csak egyszer-kétszer. Úgyhogy legalább arra felhúzhatjuk az orrunkat, hogy mennyi ingyenreklámot kapott benne a Google Earth. Na persze ezt is csak módjával, hiszen Saroo történetét az élet, és nem a Google marketingesei eszkábálták össze, úgyhogy fogást nem nagyon fogunk rajta találni. Főleg, hogy ez a film jó.

Olyan jósággal vannak tele a karakterei, amit ritkán látunk, ami messze nem hibátlan, ami nagyon is emberi, kételyekkel és frusztrációkkal teli, néha önző, de végeredményben mindig törekvő. Nem hősök, csak a legjobb tudásuknak megfelelően próbálnak élni és túlélni. Ebben a világban pedig Saroo útja sem egy hollywoodi diadalmenet, hanem egy kétes célú, depresszív, sziszifuszi küzdelem önmagával. Akinek pedig nem volt még ilyen harca az életében az valószínűleg túl fiatal is a filmhez.

A két fejezetben, lineárisan elmesélt történet a 1980-as évek Indiájában kezdődik. Az ötéves Saroo (Sunny Pawar) anyjával, istenített bátyjával, Gudduval és kishúgával nélkülözve tengeti a mindennapjait. A kiskamasz Guddu, mivel ő a férfi a háznál, besegít, ahogy csak tud, a fáradhatatlan Saroo pedig ott lohol a nyomában. Egy alkalommal viszont a fiúk elszakadnak egymástól és Saroo azon kapja magát, hogy a hatalmas ország másik végébe tartó vonaton ragadt egyedül. Az ismeretlen városban elvegyül a temérdek utcagyerek között, majd idővel bekerül az utcánál nem sokkal jobbat nyújtó árvaházi rendszerbe is. Innen viszont egy ausztrál házaspár fogadja örökbe (Nicole Kidman és David Wenham) akik mellett a tipikus, felső-középosztálybeli, fehérkerítéses amerikai álom tasmániai kivételében nő fel, indiai gyökereit jó mélyre temetve magában. Húsz évvel később viszont felütik a fejüket Sarooban (Dev Patel) az emlékek, amelyeket egy frissen piacra dobott, kísérleti program, a Google Earth segítségével próbál meg összeegyeztetni a valósággal. Ahogy egyre inkább elhiszi, hogy a pixeles szatelitfelvételek alatt valahol ott rejtőzik a régi családja, egyre jobban elszakad az újtól és attól is, akit önmagának hitt. De talán egyre közelebb jut ahhoz, hogy ki ő valójában.   

preview_682.jpgMint minden igaz történetet feldolgozó filmnél, itt is megvolt rá az esély,hogy a dráma túl drámai, a tragédia túl tragikus legyen, a katarzis meg egy cukorszirupba fullasztott képviselőfánk érzékenységével valósuljon meg. Hiszen a sztori lezárt, aki akarja három perces keresgéléssel minden meglepetést lelőhet magának, ezért szokták az ilyen filmek ágyúval lőni ránk az érzelmet, mert más nagyívű eszközük nem maradt. Viszont éppen azért, mert az életben nem kíséri vonósnégyes az első csókokat így a valósnak eladni próbált film is megbicsaklik a hasonló húzásoktól. De mégis hogyan kellene akkor bemutatni egy nem mindennapi sztorit úgy, hogy különlegesnek, mégis hétköznapinak hasson? Hát, valahogy így, ah
ogy ez a film tette: lassan, óvatosan egyik lépésről a másikra. Igaz, az időugrás miatt megdöccen a film, de Dev Patel gyorsan a hátára veszi a sztorit, és egyenletes színvonalon juttatja a célvonalba.

Miatta, és a gyerek Saroot alakító Sunny Pawar miatt működik ennyire jól a film. Patelnek nagyon jól fekszik ez a bensőséges rendezés, hiba nélkül találnak telibe a vászonról az éppen csak egy összeráncolt szemöldökbe rejtett gondolatok, a teljesen amatőr Sunny pedig a film legnagyobb találata. Ritka az olyan gyerekszínész, aki ennyire autentikus és egyetlen idegesítő pillanat nélkül visz végig több, igazán nehéz történetívet, miközben hihetetlenül aranyos is tud maradni. Nem egy szerepet játszó kisgyereket láttunk, hanem a karaktert - és ez megint csak Garth Davis érezhetően színészközpontú rendezésének köszönhető. Az meg már csak plusz, hogy Greg Frasier operatőr mennyire gyönyörű, a környezet és a színészi játék szépségét egyaránt megmutató képekkel operál.

lion_anatomy_2_embed_2016.jpgA film legnagyobb hibája a már említett, a nagy ugrások miatt a második felében néha darabos dramaturgia, ami miatt egy-két jelenet lóg a levegőben. Illetve Rooney Mara karakterének kihasználtságára is lehet kicsit panaszkodni, bár közben meg nem nagyon van több helye a filmben. Inkább az a baj vele, hogy, mint oly sokszor megesik ez a barátnő/feleség karakterekkel, csak azért van ott, hogy a hősnek legyen kinek kimondania a gondolatait, legyen, aki katalizátorként működik a cselekmény beindításában. Valahogy kilóg a filmből a szerelmi szál, pedig önmagában nagyon szépen megvalósított, hihető a kapcsolat és kifejezetten szívesen nézném a két karakter önálló szerelmesfilmjét, csak ebben a történetben annyira nem volt szükséges. Sokkal többet adnak hozzá a családi viszonyok, a random ismerősök, vagy akár az első fél
 "ragadozói". Mert az Oroszlán nem fordul el szégyenlősen az élet borzasztó oldalától - nem hiszem, hogy túl sokat kell taglalnom az Indiában (vagy akárhol) tömegével utcán, vagy mélyszegénységben élő gyerekeket fenyegető veszélyeket. Főleg, hogy ezek nagyobb részük számára válnak valósággá, mint akiknek nem. A film pedig tudja ezt. És nem engedi meg a nézőnek, hogy átnézzen rajta. A szörnyetegeknek viszont az nem engedi meg, hogy fontosak legyenek. Egy nagyrészt arctalan, erejében és méretében is borzongató massza ők, akik olyan mélyre ültetik a néző agyában a gyűlöletet, amennyire a többi szereplő a szeretetet.

Mert legyen akármilyen bődületes klisé, tényleg idő és szeretet kell ahhoz, hogy az ilyen sebek begyógyuljanak - már amelyek képesek egyáltalán a gyógyulásra. Ám a felejtés már rizikósabb terület, a rossz emlékek kizárása viszi magukkal a jókat is, és végül ott találhatjuk magunkat az életünk közepén úgy, hogy nem is igazán tudjuk, kik is vagyunk. 

Az élethez szerencse is kell - szokta mondani édesanyám, és igaza van. Ez a film, ahogy a főhőse is, végtelenül szerencsés csillagzat alatt született, amivel mind a kettő élni is tudott. Valószínűleg mindenki mást visz magával a történetből, szerintem például az a legszebb gondolata, hogy amíg nem vállalod fel a régi önmagadat, addig nem tudsz igazán előre sem lépni. Vagy, hogy egy anya nem attól az, hogy gyereket szült. Vagy hogy igenis léteznek csak úgy, érdek nélkül segítő emberek. Vagy... szóval lehet válogatni.

Ó, és a film végén az is kiderül, miért Oroszlán a címe!    

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kommentek