Kultography

A szó veszélyes fegyver

A szó veszélyes fegyver

Pataki Anita írása itt: - 2016-11-15 21:01

Mi, kritikusok szeretjük azt gondolni magunkról, hogy minket már semmivel nem lehet meglepni. És ez, legyen akármilyen jó vagy rossz, a legtöbb esetben így is van. Ezért amikor egy filmnek mégis sikerül a borzongástól remegő kezű, sírásra görbült szájú, de mégis határtalanul boldog kisgyerekké változtatnia, azt nem felejtjük el egyhamar. E logika alapján az Érkezés (12) még jó sokáig fogja facsargatni a szívünket.

640x282xarr2_640x282_jpg_pagespeed_ic_qsnfas90ou.jpg

arrival-1024x682.jpgAz sem véletlen, hogy ennyi ideig nem született meg belőle a kritika: egyszerűen nem találtam a szavakat. Vagyis de, voltak rá szavaim, de a fejemet maximum félig értelmezhető lelkes vinnyogás vagy párás szemmel a távolba révedés képében tudták elhagyni. Végül minden alkalommal oda lyukadtam ki, hogy nézze meg az illető, akivel éppen beszélek. Nézze meg mindenki, nézze meg a világ. Aztán majd beszélünk róla... És végeredményben ezzel a cikkel is annyi a célom, hogy nézze meg mindenki és majd megérti. Azután pedig valószínűleg már beszélnünk sem kell róla.

Annak elérésében, hogy hatását tekintve az Érkezés ilyen lehengerlő legyen, magán a filmen kívül fontos szerepe volt még egy dolognak: a trailernek. Már az idejét sem tudom, mikor láttam utoljára olyan trailert, ami nem lőtt le legalább egy poént, ami nem sejtette a film csavarját vagy netalántán nem mesélte el a történet jelentős részét. Az Érkezés előzetese viszont úgy tudott rettentően izgalmas és figyelemfelkeltő lenni, hogy a történet jelentős hányadát egyszerűen kihagyta. Nem lengette be csaliként, hogy még több nézőt vonzzon, nem utalgatott a fordulatra, nem hintett el kenyérmorzsákat. Éppen csak annyit mutatott meg, ami felpiszkálja az ember kíváncsiságát és meghagyott minden mást arra, hogy a moziszékbe tudjon döngölni érzelmileg. Én már azzal, hogy elárulom, van a filmben csavar, többet mondtam el, mint a trailer. (Ezért elnézést is kérek, dehát nagy, érzelemteli csendekből sajnos nem lehet kritikát írni...) És ez a döntés csak egy az alkotók okos húzásiból, amik olyan kiemelkedővé teszik az Érkezést.

arrival-movie-4-e1471529984165.png

Pedig már az alapsztori van annyira magával ragadó, hogy ha nem sokat szórakoznak vele, akkor is jó film lesz belőle. Adott egy, igazából már elcsépelt alapszituáció: Földünkre megérkeznek az idegenek. A bolygó tizenkét pontján, egyidőben tűnnek fel a 2001:Űrodüsszeia obeliszkjének ergonomikus kistestvérére hajazó űrhajóikkal. És várnak. Az emberiség meg nem tudja, mit csináljon. Minden, a földönkívüliekkel való első kapcsolatfelvételre irányuló „tudásunk” szerint a következő lépés az Eiffel-torony és New York elpusztítása kellene, hogy legyen. Ennek hiányában viszont nem tudjuk, mit tegyünk. Miközben az átlagemberek vagy rettegve ülnek a tévé előtt, vagy boldogan fosztogatják a boltokat, a tizenkét érintett kormány tudósokat és katonákat küld a maga kis obszidiántojásához és vizsgálódni kezd. Mikor rájönnek, hogy nem ártana valahogy kommunikálni is az idegenekkel bevonják a nyelvészprofesszor Dr. Louise Banks-t (Amy Adams). Ahogy Lousie és a mellé osztott fizikus, Ian (Jeremy Renner) egyre mélyebben betekintést nyernek a színfalak mögé egyértelművé válik, hogy a helyzet kulcsa abban rejlik, vajon képesek leszünk-e megérteni egymást – a Földön és azon kívül is.

arrivallanguage.jpgDenis Villeneuve az Érkezéssel végleg bebetonozta magát Hollywood legígéretesebb új rendezőinek az élbolyába és bebizonyította, hogy egy intelligens film is tud végtelenül izgalmas lenni, ha ilyen mesterien bánnak vele. Az Érkezésben nem csinál mást, csupán zseniálisan játszik az információval, annak megmutatásával és visszatartásával. Ezzel az egyszerűnek hangzó, ám biztos arányérzéket igényelő módszerrel teszi különlegessé, rétegzetté a sztorit és éri el azt, hogy valóban az utolsó utáni pillanatban döbbenjünk csak rá, mit is néztünk eddig. Aztán összeáll a kép, minden értelmet nyer és megkezdődik a remegés, mert rájövünk, hogy még annál is szenzációsabb filmet nézünk, mint amilyennek addig gondoltuk. Ehhez viszont az is kell, hogy végig együtt tudjunk menni a hősünkkel, vele egy időben, az ő szemén keresztül fedezve fel ezt az új, idegen szituációt, erre az intim szerepre pedig Amy Adams a visszafogott, természetes játékával tökéletes választás. A ráérős, egyes szituációkon hosszasan időző kamerának köszönhetően olyan érzelmi közelségbe kerülünk Louise-zal, mintha ott állnánk mellette és valós időben próbálnánk vele együtt feldolgozni a végleg megváltozott világunk új szabályait. Vele együtt velünk is történik a film.

Ezért is külön öröm, hogy úgy készült el egy női főszereplővel dolgozó sci-fi, hogy nem játszik benne kifejezetten hangsúlyos szerepet a főhős neme. Nem adódik egyetlen konfliktus sem abból, hogy lebecsülik, mert nőből van. Nem azért kell küzdenie, hogy komolyan vegyék, mert nő, hanem mert tudós egy zömmel katonákból álló környezetben. De hogy hány X kromoszómája van az senkit sem érdekel. Louise értelmes, határozott és kompetens, de nem különleges, nem szuperhős, csak egy normális ember és a történet szempontjából végeredményben lehetett volna férfi is. És húsz éve még valószínűleg az is lett volna. Ma pedig mi sem természetesebb, mint hogy nő is lehet. Az ehhez hasonló filmekkel és szerepekkel lehet kisebbre húzni a férfi-női szerepek mennyisége és minősége között húzódó szakadékot, nem az anno férfigárdákkal leforgatott régi filmek erőltetett "nőiesítésével".    

arrival_20lede.jpg

A női szerepek mellett a sci-fi műfajának megítélésére is egyértelműen pozitív hatással lehet az Érkezés. A sci-fit övező végletesség – vagyis általában vagy imádják, vagy utálják a nézők – megszelídítésének már régen eljött az ideje, de igazán csak az ilyen filmekkel lehet jól megmutatni a fanyalgóknak, miből maradnak ki. A fantasztikus műfajok úgy tudnak az emberi tapasztalatról, univerzális értékekről és úgy általában az életről mesélni, hogy nem köti őket a valóság. Igen, a felszínen felnőtteknek szóló tündérmeséknek tűnnek, de ahogy az esti mesék a gyerekeknek, úgy a fantasztikus filmek nekünk képesek úgy tanítani, hogy földrajzi, gazdasági, társadalmi, politikai hovatartozástól függetlenül mindannyian megértsük. És erre a jelenlegi, egyre inkább szétforgácsolódó világunkban mindennél nagyobb szükség van. Nem először kardoskodok a fantasztikus műfajok mellett és nem is utoljára, mert a fontosságuk messze nem merül ki abban, hogy a Star Wars-rajongóknak minden karácsonyra lehet újabb mütyürt venni. Mert, míg a történelmi filmekből megérthetjük, honnan jövünk, a kortárs, realista alkotásokból pedig ráláthatunk arra, hol vagyunk éppen, a fantasztikus filmek megmutatják merre tartunk. És, amíg nem tanulunk meg a jövőbe látni addig csak az Érkezéshez hasonló alkotások világíthatnak rá arra, milyen lehet a holnap. Mi pedig talán elkezdünk tenni azért, hogy olyan legyen ez a jövő, amilyennek szeretnénk látni. Mert nem az a kérdés, vajon eljön-e, hanem hogy lerombolja-e a Szabadság szobrot, amikor ideér...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kommentek