Idén jöttem rá, hogy mennyi emlék fűz a nyár legnagyobb Budapesti fesztiváljához. Az elmúlt pár évben mindig megfogadom, hogy jövőre már nem megyek, hiszen drága, hangos, poros és amúgy is öregszem, aztán látom a plakátokat, ellepik a várost a karszalagos külföldiek és lám itt állok Sia koncertjén…

16 évesen először végigsétálva a K- hídon azt hittem valami álomba csöppentem. Minden színes, minden új, mindenki kedves. Helyszínről helyszínre barangoltam be a fesztivált minden nap más és más ismerősömmel, de így sem jutottam soha a végére. Először még Excelben összeállítottam, hogy melyik nap mire vagyok kíváncsi. szerintem 1 napig sem sikerült tartani magam a tervezethez. A következő évben már nem is próbálkoztam ilyesmivel, sodrottam az árral és az ismerősökkel.   Emlékeztek még a Milli tejbárra ahol tömtük magunkba a túrós csuszát? Akkor az volt az volt a top. Ma már sziget szerte válogathatunk a legjobb étkezdék között, a fesztivál igazi gourmet paradicsommá változott. A programok is egyre csak bővülnek: sok cirkuszi és színházi előadás, kiállítás, mozi, csoportos program, vagy akár a civil sziget.

Együtt nőttem fel a Szigettel. Láttam hogyan fejlődik, és növi ki magát egy nemzetközileg elismert fesztivállá. Szerelmek, barátságok, élmények és az összetartozás élménye kötnek ide. Együtt örültem jó pár szigetlakó ismerősömmel az első konténeres WC-nek, ültem fel a Sziget Eye-ra vagy vittem vissza a kötelezően kiváltandó szemeteszsákot, üresen.  Az arculat fejlődésével a design is ámulásra késztet. Bármerre járunk, valami valahol mindig világít, csillog vagy forog. Igen, ez a sziget már nem az a sziget ami 10 éve volt. A teltház gyakorlatilag lehetetlenné teszi a közlekedést bizonyos csomópontokon, és igen, egyre kevesebb magyar szót hallani. Bele kell törődni és lassan átadni a staféta botot a fiatalságnak. De azért jövőre találkozunk, ugye?!