Unplugged koncert, elektronikus koncert, szimfonikus koncert. Egy magára valamit is adó együttes legalább az egyiknek behódol pályafutása során, de az sem ritka, hogy mindhárommal tesz egy kísérletet. Mind közül kétségtelenül a klasszikus zenekarral előadott hangverseny jelenti a legnagyobb kihívást, de ha van olyan csapat, amelynek a dalai ordítanak egy ilyen előadásért, az a Paradise Lost.

A gótikus rock/metal határmezsgyéin belül előszeretettel kalandozó brit ötös 2015 végén kihozta azt a lemezt, amelyre a szerzeményei alapján mindig is predesztinálva volt. Merthogy a torzított gitárok náluk csak a menü egyik fogását jelentik, előételnek és desszertnek mindig is kísérte és kísértette őket a monumentális, drámai hangszerelés – komor hegedűszólamokkal és szomorúan lépegető zongorahangokkal. Ki más, ha nem ők jelentetnének meg egy olyan anyagot, amelyen szimfonikus segédlettel szólaltatják meg 28 esztendős munkásságuk némely darabját?

Tényleg csak néhányat, ugyanis a plovdivi filharmonikusokkal nagyon kevés idejük jutott a próbákra, így a városban található római kori amfiteátrumból mindössze 8 tételt kapunk üstdobokkal, hegedűvel, fúvósokkal és egy teljes énekkórussal. A DVD nem tökéletes, ám ezzel együtt páratlan élmény. Nem tökéletes, mert – bár nagy közhely -, de a kevés néhol több lehetett volna: egyes szakaszoknál olyan, mintha a klasszikus zenészek és a PL tagjai külön csónakban eveznének; arra pedig a nyakamat merem tenni, hogy az Over the Madness közepén irdatlanul elcsúszik egymástól a két egység, és onnantól nem is sikerül megtalálni az összhangot a nóta végéig. Az egész grandiózus produkció másik gyengébb pontja Nick Holmes énekes. Ő az a tipikus vokalista, aki lemezen nagyon jól hozza magát, de élőben mindig kérdéses, hogy mire lesz képes. Komoly gond nincs vele a bolgár éjszakában, de hallottuk őt már ennél sokkal jobban énekelni (meg rosszabbul is). Egyszerűen egy ilyen nagyszabású környezetben kevés az, ami elhagyja a torkát - de legalább a humora a helyén van. Az meg pláne nem illik ebbe a miliőbe, hogy mennyi „fuck”-ot mormol el a konferálások során.

Most, hogy jól megforgattam a rozsdás pallost a gótikus metal nagymestereiben, azért helyezzünk tartalmat bőséggel a mérleg pozitív serpenyőjébe is. A dupla CD+DVD összeállítású, papírtokos kiadvány szemet gyönyörködtető cucc, belül egy remek fotó füzetecskével, amelyben nemcsak a koncertről, de még a próbáról és az előkészületekről is találunk képeket. Szólni kell a dalválasztásról is, hiszen Greg Mackintosh gitáros/fő dalszerző és társai olyan opuszokra adtak szimfonikus köntöst, amelyeket vagy ezer éve, vagy tán sosem játszottak élőben (Last Regret – csoda!, Your Own Reality, Joys of Emptiness). A One Second lemezes Soul Courageous első olvasatra egészen elképzelhetetlennek tűnt nagyzenekari megfogalmazásban, de végül egy valóságos West Side Story jellegű musicalt sikerült belőle színpadra állítani, és a nóta ilyen formában sem omlik össze.

A második CD-n és a DVD második felén már csak az eredeti ötöst látjuk – picit elveszve a nagy színpadon -, és tulajdonképpen egy 9 számos best of programmal mozgatják meg az aréna lépcsőin headbangelő és őrjöngő fanatikusokat. A hangulat remek, és a kameramozgások is eltaláltak. Vicces momentum, mikor Nick megjegyzi, hogy vigyázzanak magukra a rajongók, nehogy leessenek a lelátóról. A második etap valamennyire lelazultabb is, ezt tulajdonképpen csípőből elővezetik a feketébe öltözött muzsikusok, bár egy-egy hamis hang azért itt is becsúszik, de inkább legyen így élő az anyag, semmint a stúdiós javítgatásoktól ridegre polírozott. Persze már a szimfonikus rész végén nagy az ováció, és még a kórustagok sem restellnek felvillantani egy-két metalvillát.

Aki ott lehetett, zenésznek, közreműködőnek és közönségnek egyaránt nagy élmény lehetett ez a bő 80 perces koncert, amely élményről a Lost tagjai, a stáb és a karmester egy dokumentumfilmben meg is emlékeznek a DVD-n. Maximálisan megéri az árát a lelkiismeretesen összerakott Symphony For The Lost, amely újabb elegáns mérföldköve a Paradise Lost éjsötét, mégis csillogó karrierjének.