Az Éhezők Viadala - A kiválasztott 2. rész (16) előtt nem trailereket, hanem egy figyelmeztetést kellene futtatni: ha nem emlékszel pontosan mi történt az eddigiekben és/vagy nem olvastad a könyveket, akkor inkább még most menj haza. A disztópikus trilógia (vagyis így inkább kvadrológia) lezáró etapja ugyanis nem sokat cicózik a néző felhozásával, hanem in medias res belecsap a dolgok közepébe. Bár ugyanezt a tempót és hatékonyságot a film többi részéről is el lehetne mondani... 

Persze értem én, hogy nehéz lehet egy ilyen filmszériával, hiszen mégsem biggyeszthet az ember minden rész elejére egy "ez történt eddig"-összesítést, mégis hogy nézne az ki. Viszont arra sem alapozhatnak, hogy az egyszeri néző úgy vetődik a moziba, hogy otthon alaposan felkészült az előző részekből. Nem azt mondom, hogy egy montázs, magyarázó narráció vagy akármi jó megoldás lenne, de az biztos, hogy valamit tenni kell azért, hogy a nézők ne egymást kérdezgetve jöjjenek kifelé a teremből. Mert ugyebár ha egy könyvet ketté vág az ember ott az illeszkedés nem lesz meg természetesen, nem fogod tudni kiolvasni az alapanyagból a felvezetést, éppen ezért nem is lehet(ne) ugyanúgy, lustán a könyvre hagyatkozva vászonra ültetni. Ugyanígy nem fog igazi cselekménynek érződni az, ha csak szépen sorban egymás mögé rakjuk a regény részeit és teledobáljuk őket filmen értelmetlen, marginális karakterekkel. Mert olyan mindegy, a könyvben mennyire volt érdekes a büntetésből elváltoztatott stylist vagy a főhősök katonatársai, ha a játékidőből 1.2 másodpercre is alig látszanak, akkor minden új arc csak arra jó, hogy még inkább szétforgácsolja a sztorit. Ennyit pedig nem ér meg az a pár elhaló vinnyogás a keményvonalas Tigris-rajongóktól, ahogy meglátják kedvencüket. Ha pedig a végén felmerülő kérdésekre csak azt tudom felelni a másiknak, hogy "ja igen, mert ez a könyvben úgy volt, hogy..." akkor végképp elbukott a film az önálló alkotásként való működésben. 

Minden tagadhatatlan erőssége és jó pillanatai ellenére az ilyen, főként az adaptációból eredő hibák miatt vontatott és sok helyen unalmas a film, amely éppen hogy egy izgalmas, akciódús, érzelmes és érdekes történet lezáró akkordja kellett volna, hogy legyen. És akkor a végén még megfejelik az amúgy is túl hosszú filmet A király visszatér soha véget nem érő lezárásának másolatával, amit anno azért lehetett megbocsátani, mert a trilógia maga remek volt. Itt pedig sajnos erről nincs szó. Nem lehet azt sem mondani viszont, hogy elbukott, tisztességesen végigviszi a hőseit és lezárja a sztorit, de a végefőcímre csak a mindent átjáró "meh" érzés marad. Ez pedig szinte szégyen egy olyan történettől, amelynek olyan témák állnak a sarokpontjaiban, mint a forradalom, polgárháború, elnyomás, kizsákmányolás, politikai és médiamanipuláció vagy a diktatúra. Na meg egy szerelmi háromszög. Csak mert az kell... Komolyan egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy értelmes felnőtt emberek (avagy a rendező és a vágó) ránéznek az épp alakuló filmre és azt mondják "Te, tudod mi hiányzik ebből a háborús jelenetből, amikor az életükért futnak? Hát egy csók!" vagy "Figyelj, mi lenne, ha itt bejönne Gale és sopánkodna kicsit arról, hogy Katniss nem szereti! Ugye hogy szerinted is teljesen karakterbe vág!"

Minden viccet félretéve, vannak tényleg erős pillanatai a filmnek, csak fájóan kevés. A háború és a pusztulás továbbra is szívbemarkoló, Donald Sutherland képes Snow elnök összesen kétpercnyi játékidejében is megmutatni a zseniális diktátort és a film elején hangzanak el olyan mondatok, amelyeket a párizsi terrortámadás másnapján borzongató volt visszahallani. Susan Collins történetének pont abban van az ereje, hogy eredményesen burkolta szórakoztatásba a mélyebb mondanivalót, olyannyira, hogy amikor az ember rájött, hogy azt olvassa izgatottan, hogy hogyan gyilkolják egymást halomra ok nélkül gyerekek, elszégyellte magát. Aztán pedig megértette az egészet - kamasz, felnőtt, bárki. A kiválasztott 1. részében még megvolt ez a kettős olvasat, a fókusz viszont most megint visszakerült Katnissre, így a történet univerzális volta elsikkadt. Pedig filmen kifejezetten jól körbe lehetett volna a járni a sztorit ahelyett, hogy a más unásig ismert, minden karakterfejlődésen túllevő főhősökre koncentrál, ahogy az előző filmnek is jót tett, hogy néha hátrébb lépett a kamera Katniss arcából.

Így viszont az lett, hogy míg tavaly még én is nagyban bizakodva tekintettem a regény valóban rettentően izgalmas, félig politikai játszmák, félig kvázi akadálypályával felérő, halálcsapdák által nehezített második felének megfilmesítésére, a vásznon ez az izgalom maximum fél órát tesz ki. Katniss és kis csapatának háztömbről háztömbre való előrejutása nagyon látványos és néhol remekül vérfagyasztó, de amint nincs a keze ügyében muníció (értem itt a regényt) azonnal leül. Bátortalanul, az újítás legapróbb szikrája nélkül nyúl az alapanyagához, amitől nem lesz más, csak illusztráció. Az a szenvtelenség, amivel az első részek tekintettek a halálra és a kegyetlenségre, amitől az egész valóságosabbnak és élőbbnek érződött mostanra pátosszá vált, amitől a súlya is megkopott. Bár lehet, hogy csak az ismétlés kezdte ki, mert tény, hogy Jennifer Lawrence még mindig remek, néhány ponton fél fejezeteket mesél el egyetlen arcrándulással, de aztán elkezdik a szájába adni a papírízű mondatokat és a varázs szertefoszlik. Mi pedig ott maradunk a törmelék között és a játékidő felében nem tudjuk, mi történik pontosan (vagy nem látjuk, mert a sötét képekre még rásötétít a tök értelmetlen 3D-s szemüveg) a másik felében meg nem történik semmi. Amikor pedig a hősnőnk számára legmegsemmisítőbb halálesethez érünk (amit nem spoilerezek el) azt otthagyják a levegőben de úgy, hogy ha a néző épp akkor tüsszentett, akkor nem is fogja tudni, hogy megtörtént. Mintha a film vége felé már a készítők is csak azt tudták volna mondani, hogy "meh".

Véget ért tehát Az éhezők viadala, ami még a temérdek hibájával együtt is a legjobb young adult-széria a piacon és ez a része is messze van a nézhetetlentől, csak ugye "meh". A megtekintése előtt azért egy, az előző részeket magában foglaló gyorstalpalót mindenképpen ajánlanék egy-két eszpresszóval kísérve, nem fog ártani.