Spoilereket ígérünk az Örkény új bemutatójával, a Mese az igazságtételről avagy A hét szamuráj című darabbal kapcsolatban. Mégis érdemes elolvasni annak is, aki arra készült, hogy megnézze az előadást.

A néma döbbenetnek is több formája van. Az egyik az, amelyet A hét szamuráj történetét nézve átélhetünk. Azt, amelyikben egy reményvesztett közösség mitikusnak hitt, valójában nagyon is emberi hősökre, szamurájokra bízza saját sorsát, csak hogy tagjai szembesüljenek azzal, nélkülük és velük is ugyanolyan nehéz a kiút, ha nem győzik le saját gyávaságukat, gyanakvásukat.

Kuroszava Akira történetét akkor is közel érezzük magunkhoz, ha a környezet, amelyben játszódik – a 16. századi Japán – távolinak tűnik. Az egyszerre fegyveres és morális kaland ezért érhetett meg annyi feldolgozást. Ez az alapja A hét mesterlövész című filmnek és az Örkény István Színház új bemutatójának, a Mese az igazságtételről avagy A hét szamuráj című darabnak is.

A néma döbbenetet eközben is átélhettük, ám egészen más formában. Azt a fajta döbbenetet, amit akkor érezhetünk, amikor az utcán sétálva egyszer csak odalép hozzánk valaki, és lekever egy pofont. Csak mert úgy gondolja, biztos bűnösök vagyunk.

Hát pont ilyen arculcsapás az, amikor a hét roninra váró falusi közösség és közönség a darab közepén egyszer csak a tatárszentgyörgyi romagyilkosság dramatizált szocioriportját kénytelen nézni. Csak hogy okuljunk, mert mi is mindannyian bűnösök vagyunk. És persze hülyék, mert magunktól nem bírjuk belelátni a szimbolikus tanmesébe az alkotók által belelátott szimbólumot.

Más kérdés persze, hogy a Mikó Csaba és Gáspár Ildikó által írt, az eredeti forgatókönyvhöz felvállaltan lazán kötődő szamurájtörténetbe nehezebb is lenne belelátni azokat a filozofikus mélységeket, amelyek Kuroszavánál – de még A hét mesterlövészben is – olyan nyilvánvalóak voltak. Mert amíg nem szakítja meg Polgár Csaba rendező a tatárszentgyörgyi szégyenteljes történettel a darabot, az igencsak kedélyesen, a drámai tartalomhoz képest kedélyesen-vicceskedve halad előre. A színészek játékával nincs baj, a végtelenül leegyszerűsített díszletben tökéletesen megkoreografált az előadás, és még az olyan olcsó poénokat is elnézzük, mint hogy az egyik szamuráj a Rocky harmadik részének a betétdalát énekli. (Persze akkor még nem tudjuk, hogy ez csak a felvezetés az Ámokfutók Szomorú szamurája elé.)

És még azzal sem lenne bajunk, hogy egy évszázadokkal ezelőtt játszódó történetet napjainkba áthelyezve látunk. Láttunk már ilyet, a romagyilkossággal kapcsolatban is, a Katonában Tersánszky Józsi Jenő Cigányokját gondolta tovább Grecsó Krisztián. Ám amíg az működött, itt ez nagyon nem. A megmagyarázhatatlan forma miatt, de azért is, mert hát az analógia is sántít.

Így aztán csak a sok kérdőjel marad, miután leereszkedik a függöny. És a döbbenet. Az a néma.