Kultography

Az éjszaka a miénk, az éjszaka örök

Az éjszaka a miénk, az éjszaka örök

Blahó Dávid írása itt: - 2015-10-25 21:36

Visszaédesgetett minket a portugál Moonspell jó 10 évet az időben: budapesti koncertjük igazi örömünnep lehetett a dark és gótikus muzsikák sötét szerelmeseinek, és olyan hangulatot idéztek meg az egybegyűlt beavatottaknak, amelyet már elveszettnek hittünk. Pedig ahogy Fernando Ribeiro énekes is mondta: az éjszaka a miénk. És az éjszaka örök.moonspell_fernando_kiemelt.jpg

Ha nem 2015. október 24-én rendezik meg ezt a koncertet, hanem úgy 2003 magasságában, sanszos, hogy még alaposabban megtöltik a Barba Negrát a talpig feketébe öltözött vámpírok és komor menyasszonyaik. Nagyszerű ötlet volt előhívni a hajdanán volt Nightbreed és Gothica Fesztiválok szellemiségét, aminek olyan hazai bandák voltak a részesei, mint a Gyöngyvér, a De Facto és a Nevergreen. Valamennyi csapat megkerülhetetlen és meghatározó szereplője volt a színtérnek a 2000-es évek elején, amikor valódi virágkorát élte a műfaj Magyarországon. Most egyetlen estére sikerült feltámasztani tetszhalott állapotából a valaha volt szép napokat, és az este díszeként a francia Dagoba és a portugálok koncertjei csillogtak. Hatalmas sajnálatomra egyedül a Moonspell fellépést sikerült elcsípnem, kötelezettségeim a korábbi órákban távol tartottak a budai klubtól.

A földig érő szoknyákba öltözött hölgyek és a sötét zenék hosszú hajú fejedelmei egyaránt régi jó ismerősként üdvözölték a színpadon Portugália legismertebb rockzenekarát. A Moonspell jó 20 éve tartja uralma alatt a gótikus metal birodalmát, és számtalan alkalommal megfordultak már nálunk is. Ezúttal nem volt annyira látványos a fellépésük, mint 1998-ban az E-Klubban – ki tudná feledni Fernando reverendáját vagy a strandröplabdázást – vagy mint a Petőfi Csarnokos koncertjeiken, sőt, meglepő módon a színpad teljes mélységét sem használták ki. A külsőségekről ezúttal a dob kos koponyás díszítése, a billentyűs Pedro orgonasípokat mintázó előtere, valamint a füstoszlopok és a háttérbeli vetítés gondoskodott.

moonspell_pedro.jpg

Pályafutása teljes rutinjával zenélt a Moonspell, és emiatt óhatatlanul jelen volt egy kis kiszámíthatóság a műsoruk alatt. Ez nem kritika akar lenni, mert veszett szórakoztatóak voltak, és a dalaik továbbra is óriásiak, egyszerűen csak arról van szó, hogy minden bizonnyal Fernando pont ugyanezeket a mozdulatokat és konferálásokat használja a világ bármely más pontján is. Magyarán: semmi olyasmit nem kaptunk tőlük, amit korábban már ne láttunk volna ettől az 5 dél-európai zenésztől. A hangzás sem volt az igazi, főleg Ricardo hófehér gitárja volt halk, és Aires basszusgitárja sem bömbölt kellően, így pont a produkció alja tűnt el némileg.

A rájuk jellemző dráma, intellektuális és művészi mélység, átszőve a horror és a káprázat elemeivel, ezúttal is ott ragyogott az előadásukban, aminek persze Fernando volt a fő karaktere. Hihetetlen karizmával rendelkezik a frontember, őt az ég is arra teremtette, hogy vezéralakja legyen ennek az egyedülálló formációnak. A maga – jó értelemben vett – színpadiasságával és szenvedélyével tartotta kézben az eseményeket, és egyetlen szavára mozdult meg az előtte álló fekete massza, amely kényelmesen nyújtózott el a keverőig.

moonspell_fernando.jpg

A programjuk sem tartogatott különösebb meglepetéseket, főleg az idei Extinct albumra (különösen a sárga fényekbe öltöztetett, keleties Medusalem és a rendesen megdörrenő Malignia emelkedett ki), illetve a két klasszikus alkotásukra, a Wolfheart és Irreligious lemezekre koncentráltak. Ezeken kívül mindössze egy-egy dal (Nocturna, Everything Invaded, Night Eternal) fért be más anyagokról, illetve több olyan hanghordozójuk is volt (pl. Alfa Noir/Omega White, Memorial), amelyeket teljesen hanyagoltak.

Remek volt az Ataegina, amivel egy kortynyi ízelítőt kaptunk a metalba oltott portugál népzenéből is – Fernando még azt is megmutatta, milyen ütemre és koreográfiára kell tapsolni –, és a beszédes című Vampiria, amihez Ricardo egy fecskefarkú gitárt vett a nyakába, amely végre rendesen hasított is; az Alma Mater meg a szokásos monumentális-együtt éneklős pillanatokról gondoskodott. A ráadás hármasa (Everything Invaded, The Future Is Dark, Full Moon Madness) rendkívül epikus volt, és különösen a középső tétel zseniális szólója volt emlékezetes, ahogy Ricardo a rivaldafényben gitározott, miközben hullott rá a (mű)hó.

moonspell_ricardo.jpg

A biztos pontot jelentő és rengetegszer hallott-látott elemek ellenére a Moonspell továbbra is egy energiától duzzadó zenekar, amely tele van kiváló nótákkal, és amely tényleg teljesen egyedi és izzó, mediterrán lelkületű színfoltja a metal világának. A Full Moon Madness után még hosszú ideig szólt nekik a taps, és a mosolyaik arról árulkodtak, hogy számukra is valódi élmény volt az Európa turnéjuk második állomása.

Budapesten az éjszaka a miénk volt. Együtt, közösen. Ezen a teliholdas, farkasüvöltés kínozta éjszakán.

Fotók: Barba Negra Music Club/PZsP Photography

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kommentek