Régóta vártuk, hogy Pink Martini fellépjen Budapesten, és a portlandi zenekar Müpa-beli koncertje után be kellett látnunk: lehet, hogy túl magasra tettük a lécet.

Jártunk mi már itt? - tették fel a kérdést a Pink Martini tagjai leginkább saját maguknak a Müpa-beli koncertjük vége felé. És ez a kérdés nem is bizonyult olyan egyszerűnek a számukra, China Forbes énekesnő végül a közönségre bízta a válaszadást. A közönség pedig úgy emlékezett: Budapesten soha, Magyarországon csupán egyszer, a Balaton Soundon lépett fel a zenekar.

A Sound persze átalakult az elmúlt öt évben, de a jazz-pop-lounge stílusú – vagyis gyakorlatilag behatárolhatatlan szalonzenét játszó – zenekar már 2010-ben is nehezen passzolt a fesztivál repertoárjába. Amikor az akkori – égig érő porban, negyven fokban, a délutáni műsorsávban öltönyben és iszonyatos fegyelemmel végigjátszott – koncert után arról kérdeztük az énekesnőt és a zenekar alapítóját, Thomas Lauderdale-t, mégis miért vállalták el, csak annyit válaszoltak: mindig is szerettek volna Magyarországra jönni, és hát csak ide hívták őket.

A Müpa hangversenytermére senkinek nem lehet panasza, ám ez a végtelen alázat itt is ugyanúgy átjött. És ahogy Lauderdale minden erejét összeszedve próbált magyarul szólni a közönséghez, ahogy a 11 fős zenekar is felváltva énekelt a világ összes nyelvén, az sokkal közelebb hozta őket a világzenei mozgalom lényegéhez, mint maga a világzene.

Pedig csak egy szép nagy szalonba csöppentünk, ahol a pár évvel ezelőtti hangszálműtétjéből még ragyogóbb hanggal felépült China Forbes énekel, vagy éppen Timothy Nishimoto, de az is megesik, hogy egyszer csak az amúgy érezhetően lelkes és hálás nézők kezdenek táncolni a színpadon. Egymás után szólaltak meg olyan feldolgozások, mint az Amado Mio és a Brazil, vagy olyan standardnak tűnő, bár valójában a zenekar által szerzett dalok, mint a Let's Never Stop Falling in Love vagy az Una notte a Napoli. Tisztára mint a boldogult húszas években – legalábbis szeretnénk így képzelni, hogy akkor minden dzsesszklubban minden zenekar ilyen produkciót mutatott be.

Ez persze azt is jelenti, hogy akármennyire is volt minden hang a helyén, akármennyire is volt összeszokott a zenekar (húsz év után ez a minimum), és akármennyire is vártuk ezt a fellépést – ami engem illet, azóta, hogy először meghallottam egy autóreklámban azóta is legismertebb dalukat, a francia nyelvleckét parodizáló Sympathique-ot –, végül is egy tisztességes koncertet kaptunk, semmi többet. Nyilván ilyen lehetett az előző, és ilyen a következő is a Pink Martini sűrű turnérendjében.

Erre persze valóban az a legadekvátabb megoldás, hogy kicsit sűrűbben kellene erre járniuk, és kicsit kevesebbet máshol, de a Pink Martini már csak ilyen. Mi pedig továbbra is várni fogjuk őket, hogy visszatérjenek, pedig tisztában leszünk vele, ők ezt tudják. Talán tényleg egy dzsesszklubban kellene találkoznunk, egy Martinival a kézben.

Fotó: Kotschy Gábor/CAFe Budapest