Nem lehet rossz Aaron Bruno bőrében tengetni a mindennapokat. Nevezett úriember ugyanis a napsütötte Los Angeles-ben él, Awolnation névre hallgató bandájával aranylemezes előadóként kapaszkodnak fel a slágerlistákra, ráadásul a legtöbb nő odáig van szőkés fürtjeiért és kék szeméért. A hölgyek bizonyára szívesen cseréltek volna velem, ugyanis én a Szigeten kaptam nagyjából 6 percet Aaron életéből. Abba már egy cigi is belefér. Ami ha „trükkös”, attól még a Beatles is megszépül.

Mielőtt jöttem az interjúra, az idei Run albumodat hallgattam az irodában, és az egyik kolléganőm azt mondta néhány dal után, hogy addig nem volt túl jó napja, de máris sokkal jobb kedve lett. Azt hiszem, ennél szebb bókot egy zenész nem kaphat.

- Természetesen nagy örömet jelent, ha pozitív hatást tudok gyakorolni valakinek az életére. Át tudom ezt érezni, hiszen vannak olyan lemezek, amelyek az én hangulatomat is jótékonyan befolyásolják. Persze ez nem mindig jelenti azt, hogy ténylegesen boldog leszel egy daltól. Van úgy, hogy magad alatt vagy, és akkor meghallgatod valaki más történetét arról, hogy éppen ő is meg van zuhanva, és máris úgy látod, hogy nem vagy egyedül a problémáddal, hogy nem vagy annyira elszigetelve a világban.

Említetted, hogy neked is vannak hangulatjavító albumaid, zenészeid. Mondanál közülük néhány fontos hatást?

- Ott van az OK Computer a Radioheadtől, aztán a teljes hardcore színtért nagyon bírtam, de közülük is különösen a Refused volt kedves a számomra. Sokszor nem is egész albumok, hanem csak egy-egy dal játszott fontos szerepet az életemben. Például idő kellett ahhoz, hogy felfedezzem a The Beatles-t. Sokáig azt gondoltam róluk, hogy ez a szülők zenéje. Anyum előszeretettel beszélt róluk, én meg ezt halálra untam, és mondtam neki, hogy jaj, hagyjál ezzel, ez az öregeknek való (mosolyog). Aztán egy nap épp elszívtam egy füves cigit, közben Beatlest hallgattam, és az életem egy csapásra megváltozott. Úgy éreztem, hogy wow, ezek aztán tudnak, és onnantól fogva szinte zenei bibliaként szolgáltak a számomra. De meg kell említenem az ELO-t is: Jeff Lynne bármit csinálhatott, arra én vevő voltam. A 80-as évek rap hulláma is betalált nálam, szóval elég sok forrásból táplálkoztam.

Az egyik ismerősöm szerint a Nirvana is nagyon ott van a hangodban, a dalaidban.

- Nem véletlenül: a Nirvana valamennyi lemeze nagyon meghatározó volt számomra.

Rettentő nehéz kategorizálni az idén megjelent második lemezedet, a Runt. Kicsit olyan, mintha az Erasure és a Nine Inch Nails osztozott volna a stúdióidőn, és még a gospelbe is belekóstoltak volna.

- Gyerekkoromban sokat kellett templomba járnom, és az ott hallott zene valóban megfogott. Ezt leszámítva nagyon untatott a dolog, de akkoriban az amerikai családok körében elterjedt volt a templomba járás. A legjobb az egészben az volt, amikor hallgathattam a kórusokat, és a dalok tele voltak könnyen megjegyezhető, de epikus, nagyívű dallamokkal. Különösen igaz volt ez karácsony környékén. Bár hozzá kell tegyem, hogy a keresztény dalok némelyike borzalmas. A szövegek vagy az üzenet nem foglalkoztatott, csak a zene ereje nyűgözött le, és igen, ez még most is hatással van rám.

Nagyon egyedi klipjeid vannak, elég csak a Not Your Faultot, a Kill Your Heroes-t vagy a Burn It Downt említeni. Állandó stábbal dolgozol, vagy szereted váltogatni a rendezőket?

- Ha kényelmes valakivel együtt melózni, akkor szívesen kitartok mellette. Az első lemeznél mindegyik videót – kivéve a Burn It Downt – egy jó barátom, Cameron Duddy dirigálta. De a második albumnál felfedeztem magamnak a feltörekvő Hayley Youngot. Zseniális ez a lány! Nagyon tetszett az egyik munkája, amit egy szinte teljesen ismeretlen zenekarnak rakott össze, szóval megszereztem a számát és felhívtam, hogy lenne-e kedve készíteni nekem egy klipet. Eléggé izgult, mert korábban sosem volt még dolga ekkora stábbal és költségvetéssel, illetve ilyen körülményekkel. Megbirkózott a feladattal, amit bizonyít, hogy már két videóm is az ő nevéhez fűződik. Amúgy talán érdemes lenne mindig új rendezőkkel dolgoznom, és megnézni, mi sül ki belőle, de nem vagyok annyira egyszerű eset, nehezen jövök ki idegenekkel, így ha valaki már bevált, szívesen horgonyzok le mellette.

Még az első albumodon kapott helyet a Kill Your Heroes, ami a koncertjeidnek is nagy favoritja. Ez a dal állásfoglalás amellett, hogy nincsen szükségünk hősökre, hanem legyünk önmagunk, és élvezzük az életet, amíg lehet?

- Pontosan. Persze jó dolog, ha van, akire felnézel, ha van, aki inspirál, de szerintem mindenkinél eljön az a pont, valamikor a felnőttkor küszöbén, amikor be kell fejezni mások bálványozását. Nekem annyira furcsa, hogy bármerre is járok a világban, az emberek piedesztálra emelnek zenészeket, színészeket, vagy bárkit, akinek egy kicsit is több jut a rivaldafényből. Én úgy vagyok vele, hogy csak az idődet vesztegeted azzal, ha egy idealizált képre akarsz hasonlítani. Sokkal inkább arra kell törekedned, hogy saját magad legjobb verzióját add ahelyett, hogy hamis idolokat gyártanál.

Fotók: Awolnation