Marcus Mumford biztosan nem, habár a Mumford & Sons idei albuma hangulati síkon párhuzamba állítható Chris Martinék legutóbbi alkotásával. És még egy összevetésben biztosan van hasonlóság a két hanghordozó között: mindkettő eszméletlenül jó.

Akár még arra is kínálkozott volna valami halvány esély, hogy míg a Coldplay a Trónok harca musical összerakásán munkálkodott, addig a Mumfordos fiúk lábujjhegyen beosontak a próbatermükbe, és megpattintották onnan az új dalaik kottáit. Ez azonban csak puszta képzelgés, hiszen a Mumfordos fiúk nem szorulnak rá erre, meg aztán leginkább csak az érzésvilág közös, zeneileg mást nyújt a két csapat. A Mumford & Sons ezúttal magához képest is.

Az itthon is hihetetlen népszerűségnek örvendő négyes harmadszor zárta magára a stúdió ajtaját, és úgy érezhették, hogy ezúttal jött el az ideje a váltásnak. Nem észbontóan, nem radikálisan, éppen csak annyira, hogy frissen tartsák a produkciót, és hogy senki se süthesse rájuk, hogy ugyanazt a lemezt jelentetik meg újra és újra, csak más cím alatt. Sok zenekar van, akiknél egyáltalán nem bánjuk, hogy ragaszkodnak a már ismert és bevált receptúrához, de dicsérendő az is, ha új, addig még ismeretlen vizekre kalandoznak el. Pláne, ha mindezt úgy teszik, hogy közben minőségi hallgatnivalóval csiklandozzák meg a CD-jükre beruházók – vagy letöltők – hallójáratait. Márpedig a Mumford & Sons továbbra sem felejtett el remek dalokat írni.

Ez tényleg egy állati jó album, és nem csak azért, mert énekelnek rajta farkasokról (Wolf), kígyókról (Snake Eyes) és mindenféle szörnyekről (Monster, Broad-Shouldered Beasts), hanem mert végig erős nótákkal van tele a Wilder Mind. Igen, más, mint az elődei: a folkos elemek háttérbe szorultak, az akusztikus hangszereket jórészt felváltották elektromos társaik, sőt, itt-ott még néhány elektronikus alap is beúszik; de hát egy művészt azzal vádolni, hogy miért nem maradt amúgy suszter módra a kaptafánál, teljességgel értelmetlen. Főleg úgy, hogy a végeredmény ennyire meggyőző.

Amiben a Coldplay nagyon nagy, abban a Mumford & Sons is tündököl: úgy tudnak finomak, érzelmesek és tünékenyen melankolikusak lenni, hogy közben nem nyálasak – pedig a kettő között felettébb vékony a választóvonal. A Wilder Mind igazi nyári album, ami ugyanúgy szólhat egy nyaralásra robogó autóban, mint egy vízparti reggeli mellett, vagy egy olyan estén, amikor a nyitott ablakok hűsítő fuvallata közepette végigdőlünk az ágyon. A borító is tökéletes lenyomata ennek az atmoszférának, ugyanis ha ránézünk a színes városkép előtti magányos padra, majd utána meghallgatjuk az albumot, a kettő megbonthatatlan egységgé olvad össze.

A Wilder Mind nem az a lemez, amit a slágerek uralnak, nincs rajta olyan szám, ami látványosan kiugró, ami majd elviszi a hátán az egészet, amit nyilvánvalóan a rádióknak írtak. Egyre inkább divatjamúlt lesz a teljes albumok hallgatása, pedig a Mumford & Sons új anyaga csakis elejétől a végéig befogadva éri el a kívánt hatást. Elképzelhető, hogy pár ősrajongónak valamennyire csalódást okoz, ám ettől még minden bizonnyal ott lesz az év legfontosabb és legjobb megjelenései között.