Kerek jubileumhoz érkeztek a legvadabb bakonyi betyárok, és ennek örömére meg is tettek mindent, hogy a Budapest Parkos koncertjük a kitörölhetetlen jelzős szerkezettel ragadjon meg a rajongók kollektív emlékezetében. Egységesen sötét-ezüstös űrruházat, hosszú évek óta nem játszott dalok, extra hosszú program és lélegzetelállító látvány közepette ünnepelte születésnapját Likó Marcell és kompániája. GALÉRIÁVAL!

Vad Fruttik, Esti Kornél – Budapest, Budapest Park – 2015. június 27.

Mivel nincsen szülinap vendégek nélkül, ezért az Esti Kornél legénysége foglalta el elsőnek a színpadot. A három gitárral dolgozó, kollektíven talpig feketébe öltöző csapat számára egyedi élményt jelenthetett ez az este, és ennek nagyon szimpatikus módon többször hangot is adtak. Kellő vehemenciával belakták a rendelkezésükre álló területet, bőszen hálálkodtak a Fruttiknak a lehetőségért, többször is gratuláltak nekik a 10 évhez, és borongós dalaikhoz az időjárás is ideális hátteret teremtett az átvonuló felhőkkel.

Nem éppen megszokott dolog úgy köszönteni egy szülinapost, hogy a levegőbe bömböljük azt, hogy „nem hiszek”, hogy „nekem senkim sincsen” vagy hogy „a testem virul, a lelkem kicsit halott”, de nem volt mit tenni, ha egyszer a Vad Fruttik egy teljes generáció tanácstalanságát és keserűségét képes lézerszikével felnyitni. Viszont ez is csak a torta egyik szelete, merthogy az édes oldalon ott vannak a boldogabb Darabok, és Marcell is kifejezte, hogy reményei szerint senki sem vág eret a koncert alatt; meg aztán az egész este tényleg emelkedett volt, és a konferálások sem az önmarcangolásról, hanem a bulizásról szóltak.

A Vad Fruttik mestere annak, hogy elmesélje, milyen három percben megőrülni, de egyúttal az irodalmat is berántják a zenéjükbe. Nem véletlen, hogy vegyes volt a kilátogató korosztály, és sokak talán csak most ismerkednek meg a zenekarral Marci könyve hatására (jó, Géczi János jegyzi szerzőként, de a főszereplő mégiscsak a frontember) – ráadásul a cikk címében olvasható idézetet is a Bunkerrajzolóból emeltük át. És ha már irodalom: a VF valahol ugyanolyan helyzetben van, mint Karinthy Frigyes a maga korában, ugyanis az írónak örök szívfájdalma volt, hogy csak a humoros írásait ismerték el, a komolyabb műveiről meg alig esett szó. Mind a névválasztás, mind az olyan dalok miatt, mint a Sárga zsiguli vagy az Izabella („Tetszett? Jó, mert most újabb 10 évig nem lesz!”), a zenekar jó darabig nem mosta le magáról a könnyed szórakoztatás bélyegét, aztán a legutóbbi albummal (Darabok) megmutatták, hogy olyan mélység van bennük, hogy ahhoz képest az egykori várpalotai bányák épp csak kis gödröcskék lehetnek.

A „kapott eredmény” abszolút pofánrúgása az, hogy mindkét szélsőérték jól áll az ötösnek, és ezeket az ellenpontokat hitelesen képviselik. Így aztán egyszerre szakadtak szét a dobhártyák a dühös ordítástól, és egyszerre vigyorogtunk jóllakott krokodilként a Boroskóla mókázásán, mikor az énekes a kiválóan ütő Hock Attila dobost is bevonta a vokálozásba egy Korda György – Balázs Klári duett időtartamára. Az meg valódi hab volt a tortán, mikor a rogyásig megtelt nézőteret kettéosztották, és az egyik oldalnak az eredeti szöveget kellett nyomnia, a másik meg mamma-ma-ria-mázhatott. Óriási poén volt!

Pöstiesen szólva, rendesen oda volt téve minden ezen a bulin, hiszen a kihagyhatatlan nóták (Szemben a nappal, Lehetek én is, Goa, stb.) mellett nagyon-nagyon ritkán hallott szerzemények is zörögtek az Éjszakában (Szerelmes dal, Egy napra, Forró nyár – ez utóbbi a Prodigy Smack My Bitch Up alapjára építkezett, a refréneknél némi Beatles behatással). A fények nyugati szuperkoncert színvonalúak voltak, de kitörtek füstoszlopok és hullott a konfetti is; illetve volt három mozgó állvány, melyek a VAD feliratot rajzolták fel a zenészek fölé. Marcell félelmetesen jó és kifejező hanggal rendelkezik alapjáraton is, de ha lehet, ezen a koncerten még zseniálisabban teljesített, és ebben a jó hangzás is erőteljesen támogatta.

Ami pedig az egésznek még földközelebbi, hús-vér érzetet ad, az az, hogy nincsenek náluk talpcsontig tetovált tagok, se méteres raszták, se semmilyen trendi külsőség, hanem csak öt teljesen hétköznapi fazon (a billentyűs Gyuszkó egyenesen Fűzfő-gyártelepről), akik minden percét élvezték ennek a koncertnek, amit bizonyít, hogy még a mindig visszafogott Kerekes Gergő gitáros is kivette a részét a tapsoltatásból. A végén valamennyien kijöttek a kifutóra, és megfürödtek abban a jogosan dörgő ovációban, amely kijár egy ilyen egyedi, párját ritkító ünnepeltnek.

Boldog születésnapot, Vad Fruttik!

Fotók: Demjén Zoltán