Valahol döbbenetes az, hogy már 15 éve annak, amikor az MTV még valóban joggal nevezte magát Music TV-nek, és a nap nagy részében klipek mentek rajta. Így aztán lehetetlen volt nem belefutni a Papa Roach Last Resort videójába, és szolidaritást vállalni az amerikai tinédzserek minden frusztrációjával. De talán még döbbenetesebb, hogy 2015-ben is a levegőbe emelkedünk, ahogy Jacoby Shaddix énekes rákezd arra, hogy cut my life into pieces.

Papa Roach, AWS, Sunset – Budapest, Barba Negra Track – 2015. június 14.

Háromszor is járt már Magyarországon a Papa Roach, ám egyszer sem klubkörülmények között, így már csak ebből a szempontból is különlegesnek ígérkezett a Barba Negra Trackes koncertjük. A bemelegítésről a hazai színeket képviselő Sunset és az AWS gondoskodott: előbbiek programját szinte teljes egészében lekéstem, így arról érdemben nehéz lenne nyilatkozni, a budakeszi AWS műsorával kapcsolatban pedig nem túlzás azt állítani, hogy felnőttek a feladathoz. Énekesük a buli elején néhol még bizonytalan volt hangilag, de aztán hamar magára talált, és igazi frontemberként a küzdőtér „lakosságát” is szépen átmozgatta. A saját nóták mellé a végén egy Scooter feldolgozást szabadítottak ránk, ami vércikiként is elsülhetett volna, ehelyett minden rocker boldog vigyorral bömbölte, hogy töpp-töpp-töpp-törö-töpp-töpp-töpp.

Ahogy körülfutott a tekintet, egyértelműnek tűnt, hogy a Tracket tisztességesen megtöltő közönség jelentős része még valóban a zenetévék mindenhatóságának korában kezdett el ismerkedni a kaliforniai Papa Roach nevével. Sokan nem fogadtunk volna arra, hogy a négyes túléli a nu metal hullámot, de már csak azért is jár nekik a pacsi, hogy ezt a tettet végrehajtották. Mindezt ráadásul úgy, hogy közben nem váltak önmaguk szánalmas paródiájává, akik görcsösen kapaszkodnak a letűnt idők sztárságába (lásd pl. Limp Bizkit).

Shaddix mester és társai magabiztosan törtek ki a rappelős metal karámjából, és Jerry Horton gitáros vezetésével masszívan rentábilis slágergyárat virágoztattak fel az elmúlt bő évtizedben. Ebben semmi cinikus él nincs: egyszerűen tény, hogy a formáció ösztönösen érzi a szemtelenül fogós dallamok megalkotásának mibenlétét. Így aztán legyen szó régebbi vagy új nótákról, még ha nem is ismered az adott szerzeményt, tuti, hogy már a második refrénnél együtt tolod a sorokat Jacoby-val.

Az énekesnek még mindig nagyon bika hangja van, tényleg lemezminőségben hozta a témáit, miközben bespeedezett kiskakasként folyamatosan változtatta a helyét a színpad kiemelt pontjain, és még a jellegzetes kapáló mozdulatait is hozta (a hajára meg nagyjából egy teljes flakonnyi hajlakkot és habot fújhatott el). A rekkenő hőség ellenére a két oldalán Jerry gitáros és Tobin basszer is dzsekiben szántotta a deszkákat, hátul meg Tony Palermo dobos ügyködött felettébb impresszív módon. A buli szerencsétlen közjátéka is hozzá volt köthető, bár aligha tehetett róla: a lábgépe a negyedik dal után bemondta az unalmast, és hosszú percekig tartott, míg a zseblámpás technikusok orvosolni tudták a problémát. Egy darabig Jacoby freestyle rapbárbajt vívott önnön magával Tobin basszusfutamaira, majd a teljes csapat levonult. Ez a kínos szünet akár ki is nyírhatta volna a hangulatot, de a lelkesedés semmit sem csökkent a kényszerű intermezzo után sem.

Amit egyébként az ugyancsak sokat vetített Broken Home-mal tört meg a PR, aminek az elején Jákob barátunk pár traktus erejéig Eminemet is megidézte. Érdekes mód, itt érződött egy kicsit az, hogy lefagyott a tömeg, habár valóban egy ismert dalról volt szó. Amúgy jó pár tételt játszottak az idei F.E.A.R. korongról, és egy Broken As Me ugyanolyan erővel dörrent meg és ugyanolyan tombolást váltott ki, mint az olyan old school klasszikusok, mint a már másodikként elővett Between Angels and Insects, a közönségénekeltetős Getting Away With Murder és az utolsó előtti Last Resort. De ugyanígy fújták a rajongók az olyan kevésbé alapvető tételek szövegét is, mint a Forever; a Scars 10 pontos refrénjénél vagy a Lifeline himnuszánál pedig joggal fogalmazódott meg, hogy a Papa Roach egyszerűen csak egy minden alkategóriás jelző nélküli, tökös rock banda.

Jacoby persze többször is bőszen hálálkodott néhány jól elhelyezett fucking kíséretében, jó érzékkel buzdította az ugráló, fortyogó küzdőteret, illetve megdicsérte az első sorokban a die hard fanok PR tetoválásait. Amiért a buli után egyes hangok haknit kiállítottak, annak az ad jogalapot, hogy a szerelős szünettel együtt is csak egy óra húsz percet voltak színpadon, pedig 8 lemezzel a hátuk mögött azért lett volna még miből szemezgetni. De ezen, illetve a kezdés után uralkodó eléggé túlvezérelt és koszos hangzáson kívül nem nagyon lehet fogást találni a bulin. A Papa Roach köszöni, él és virul - és minden bizonnyal ez még jó darabig így lesz.

Fotók: Máté Évi (ZeneFórum)