19 évesen sok lehetőség megnyílik egy fiatalember előtt. Meg egy nyári tábor kapuja is, ahol belépve belekóstol az igazi életbe, és a címben szereplő mindhárom szóval közelebbi viszonyba kerül. És miközben halad a vészjóslónak ígérkező végkifejlet felé, rájön, hogy nem mindig kifizetődő piszkálni a múlt emlékeit.

A GABO Kiadó gondozásában megjelent A katicák éve a brit Graham Joyce utolsó regénye: az író tavaly végleg letette a tollat. Azonban a mű nem egy komor hangulatú leszámolás az élők világával, sem egy fájdalmas búcsúzkodás, sokkal inkább az, amit a könyv szerkesztője fogalmazott meg egy blogbejegyzésben: A katicák éve az életet ünnepli.

A történet főhőse a 19 esztendős David, aki egy angliai nyaralóhelyen vállal munkát a tenger mellett, ahol egy üdülőtáborban lesi a lazítani érkező állampolgárok kívánságait – teszi mindezt nyalókacsíkos zakóban. A hőség egyenesen fojtogató, a katicák pedig olyan számban rajzanak, amire emberemlékezet óta nem volt példa. 1976-ban járunk, ám ez gyakorlatilag elhanyagolható háttér, Joyce stílusával messzire űzi a letűnt nyarak porlepte nosztalgiáját. Azonban annyira mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül az évszámot, hiszen Anglia gazdaságilag a megroppanás szélén áll, a munkanélküliség és az általános elkeseredettség egyre hangosabban kopogtat, és mint tudvalevő, ilyenkor a szélsőségek rendre felerősödnek.

Nehéz úgy írni A katicák évéről, hogy minél kevesebbet áruljunk el a sztoriból. Amiből annyira nincs is túl sok, hiszen David tábori mindennapjait követhetjük végig. A srác tipikus 19 éves abból a szempontból, hogy bár a maga kissé visszahúzódó módján szilárd elvei vannak, ezek azonban mégsem annyira szilárdak, hogy karakán nemet mondjon a szembejövő kísértéseknek és eszméknek. Ezzel együtt az értékrendje megmarad: nem rossz gyerek ő, csak éppen esendő és néha gyenge, mint bármelyikünk. Éppen ezért könnyű megszeretni a karakterét, és hamar kíváncsiak leszünk sorsának alakulására, így aztán ez a könyv is elhozza a „ha nincs ülőhely két megálló között, akkor is olvasni akarom valahogy” élményt.

Aki mondjuk akkor volt fiatal, amikor még minden vállalatnak volt üdülője, és rendszeresen eljártak oda a családdal, azt villámgyorsan be fogja szippantani a regény hangulata. Ráadásul Joyce remekül tartja fenn a feszültséget, és szinte óvatosan lapozunk, mert érezzük, hogy a „nem lesz ennek jó vége” ijesztő szörnyetege ott ólálkodik valahol. Hasonlóan ahhoz a két szellemszerű alakhoz, akik időről időre feltűnnek a tengerparton David szeme előtt, és akiket hősünk sokáig nem is tud hová tenni – már csak azért sem, mert minden alkalommal halálra rémül tőlük. Ez nem is csoda, de miközben David belekóstol a buja testiségbe, a saját ellentmondásos vágyaiba, egy nemzetvédő párt gyűlésébe, sőt, az alkoholba és a tudatmódosító szerekbe, közben egyre többet megtudunk a múltjáról; és ahogy haladunk előre, sejthető lesz, hogy miért kísérti az a két árny a hullámok és a homok találkozásánál…

Tökéletes nyári olvasmány A katicák éve, melynek gyönyörű borítóján hiába szerepel ott a kísértethistória címke, sokkal inkább szépirodalmi mű és társadalmi tabló, vagy éppen visszatartott elmélkedés az elengedésről és a felnőtté válásról, mintsem rémisztő thriller. A könyv végén pedig ott az a pár mondat, ami sokkal többet mond el a regényről, mint az általam leírtak összessége: „A jövő olyan lesz, amilyennek mi akarjuk, feltéve, hogy gondosan megtervezzük a jelent. Ami pedig a múltat illeti, az elpereg, mint lábunk alatt a homok.”