Szeszélyes ez a május, hiszen mikor elkezdtük írni ezt a mondatot, még esett az eső, de mire a gondolat végén kitesszük a pontot, már a nap süt. Változatos az időjárás, ezzel együtt a hangulatunk is, és hát miért ne lehetne hasonlóan színes a hozzájuk illeszkedő hallgatnivalók tárháza is? Ezért összegyűjtöttünk néhány közelmúltban vagy közeljövőben megjelenő albumot, amelyek ernyőként szolgálhatnak nekünk a kora nyári frontátvonulások idején.

Kőkorszaki floppy lemezzel aláz a Kerekes Band

Az Argo második részét nézve sokak számára okozhatott ismerős érzést a film zenéje. Ez pedig nem véletlen, hiszen a Kerekes Band elmúlt időszakának legnagyobb slágerei csendültek fel Árpa Attila legújabb mozijában. A Csángó Boogie, a What The Folk és a Mr. Hungary lüktető ritmusai pedig olyan hatással vannak az emberre, mintha egy jó nagy adag „leszarom tablettát” vett volna be. Vagyis az igazi, "azt csinálok, amit akarok, és semmi nem érdekel, csak hogy jól érezzem magam" életérzéssel átitatott zene egy másodperc alatt fertőzi meg az embert. Épp ezért tökéletes választás vezetéshez, mikor tele az út teszetosza, hétvégi sofőrökkel, vagy amikor az irodában a főnöknek a maradék sütnivalója is köddé vált. A Kerekes Band muzsikája ugyanis a már kikristályosodott idegbajt is rögtön elpárologtatja, helyette pedig csak a jóleső „Értem én, amit mondasz, csak nem hat meg!” vigyor terül szét az arcunkon, miközben azt énekeljük, hogy I wanna rock you ’till midnight!

Alter-nosztalgia nyári záporok idejére Tori Amos-szal

A 90-es évek alter-istennőjének két korai lemezét vehetjük újracsomagolt formában a kezünkbe: a Little Earthquakes 1992-be, míg az Under The Pink 1994-be repít vissza. Tori Amos lemezei tökéletesek arra, hogy - a mostanihoz hasonló - esős hétvégéken az ablakban ülve, haspólóban és répafarmerben merenghessünk az életen (ahogy legalábbis e sorok írója gyakran megtette kamaszkorában). Az ezredforduló kissé nevetséges divatja úgyis éppen lassú, de biztos visszatérését éli, hát miért ne idézhetnénk meg ezt a hamarosan boldog békeidőkké halványuló időszakot zeneileg is? A kamaszos dacot és világmegváltó attitűdöt egyébként is gyakran szerencsés dolog megőrizni, Tori albumaira pedig ugyanolyan erővel lehet visítva kiabálni, mint időleges mélydepresszióban fetrengeni a kanapén. Mindezt szigorúan bordó rúzzsal és saját kezűleg hipózott, szaggatott pólóban természetesen. Borongós merengésekhez, lassú (esetlegesen másnapos) hétvégékhez és esetleges önértékelési válságok erőteljes legyőzéséhez melegen ajánlott ez a két, időutazásnak is beillő, de tökéletesen időtálló lemez. Külön plusz, hogy a legelvetemültebb rajongóknak sem kell attól tartaniuk, hogy az új kiadások csupán külcsínjükben nyújtanának újat: mindkét kiadvány plusz egy lemezzel érkezik, amin ezelőtt ki nem adott dalok és élő verziók is találhatóak.

„Senorita, a jegesmedve felfalta az összes tonhalat!”

Hetedik albumát készítette el a gótikus rockot műfajául választó Sirenia, és bár a csapatban három marcona norvég urat is találunk, a fronton egy spanyol hölgy áll – csak hogy megmagyarázzuk némileg szokatlan alcímünket. A The Seventh Life Path anyagon a négyes egy jottányit sem változtatott a korábban bevált formulán, vagyis minden, de tényleg minden elemet felvonultatnak, amitől gótikus metalnak lehet nevezni a gótikus metalt: szépség és a szörnyeteg vokálok (Morten hörgéseire Ailyn szirénhangja felel), remek megszólalás, vastagon adagolt, szikár gitárok, egy kevés elektronika, vonósok, monumentális kórusok és a barokkos túlzás korcsolyapengéjén egyensúlyozó, teátrális, drámai hangulat. Gazdag a kínálat, mint egy májusi búcsúban vagy egy norvég halpiacon, és a zenészek nem fukarkodnak a játékpercekkel: a Seti című farkincányi bevezetőt leszámítva a legrövidebb Tragedienne is öt perc felett húzza be a kéziféket. A stílus szerelmeseinek aligha okoz csalódást a Sirenia friss lemeze, amely tökéletes társ lehet bátorságpróba címszóval kijelölt, holdfényes erdei sétákhoz, szerepjátékok kísérőzenéjeként, vagy éppen fantasy regények olvasásához egy árnyas helyen. Ja, a borítóra ennél több klisét már aligha pakolhattak volna rá.

Ha kiizzadtál a teniszben, itt egy friss limonádé!

Két makulátlanul fehérbe öltözött fiatalember közeledik felénk a pázsiton, vállukon teniszütővel, kedélyesen heherésznek, miközben fogalmuk sincs arról, hogy a pulóverük kockásabb, mint a Kispipa kocsma terítője, és hogy miközben ők felhőtlen boldogságban ütögettek, Miss Marple már az ősi angol kastélyban nyomoz. Aki belehallgat Charlie Barnes debütáló albumába (More Stately Mansions), azt a fentiekhez hasonló víziók rohanhatják meg, illetve az a felismerés, hogy Mr. Barnes nagyon szeretne hasonlítani a Muse-re. És mivel egyik legnagyobb kedvence Freddy Mercury, márpedig a Queen és a Muse egyáltalán nem áll távol egymástól, így máris tiszta a kép, hogy mire számíthatunk a 10 dal során. Charlie Barnes és a legendás Chapel Studios-ban ügyködő társai ezzel együtt nem annyira merészek és kísérletezőek, mint a Muse, de a zongorára, többségében tiszta gitárokra és Barnes magasabb tartományokban zengő hangjára épülő szerzeményekben a fő hatások nyilvánvalók. Legyen szó akár lendületesebb (Sing to God, MacbethMacbethMacbeth), akár nyugisabb, álmodozósabb dalokról (Easy, kid, Film). Ajánljuk harmatcseppeken átragyogó délelőttökhöz vagy akár aranyló naplementékhez, de a romantikus regényírásban megfáradt művészeknek is adhat néhány lazulós pillanatot.

Nincs nyár Nagy Szerelem nélkül

Mick Hucknall olyan, mint Buga Józsi. Nem szép ember, és hogy gavallér-e, azt nem tudjuk, de az biztos, hogy a brit énekes még így is több szerelmes levelet kap egy nap, mint kicsiny szerkesztőségünk tagjai életük során. Persze így aztán nem is nehéz szerelmes dalokat írni, és mindezt felrakni egy szerelmes lemezre (Big Love), amely június 1-jén jelenik meg. Ez egyben azt jelenti, hogy a Simply Red nyolc esztendő után jelentkezik új albummal, és 1995 óta ez az első hanghordozó, amely kizárólag saját szerzeményeket mutat be a kereken 30 esztendeje muzsikáló csapattól. Az énekes elismerte, hogy a legutóbbi lemeznél szándékosan távolodtak el a saját gyökereiktől, ezúttal viszont visszataláltak oda. Blues gitárok, wah wah pedálok, egy kevés funky feeling, mindez kellően modern tálalásban, és máris kész a Simply Red hűsítő nyári koktélja. Az előzetesként belengetett Shine On megmutatja, hogy Hucknallnek még mindig helyén a slágerérzéke, így aztán a Big Love nyugodtan foroghat kerti partikon, miközben a grillcsirke pörög a nyárson; de egy Balcsira vezető autóúton is kellemesen ki lehet vele „bélelni” a lejátszót.