Különleges módon ünnepli 25. születésnapját az Anathema: a brit atmoszférikus rock együttes pályafutása valamennyi albumát és kiadványát megidézi azon a turnén, melynek első állomása éppen Budapesten volt. Így ha lehet, számunkra még izgalmasabbnak ígérkezett ez az este. GALÉRIÁVAL!

Anathema – Budapest, Barba Negra Music Club – 2015. április 8.

Előzetesen annyit lehetett tudni, hogy a 25 év egyetlen hanghordozójáról sem feledkezik meg a csapat; valamint azt is nyilvánosságra hozták, hogy időrendben visszafele haladva, a legújabb gyöngyszemektől a klasszikus „őskövületekig” hátrálva hívják időutazásra a nosztalgiázni (is) vágyókat. Akik jöttek is szép számmal, kellemesen megtöltve a budai klubot.

Az viszont talány volt, hogy mit fog játszani a három Cavanagh és két Douglas tesóval felálló banda, vagyis rajongói körökben már jó előre megfogalmazódhattak a vágyak és kívánságok, bízva abban, hogy ritkán vagy sosem hallott dalok is színesítik a három óra hosszúnak ígért programot. Ehhez képest a buli első harmada kevés izgalmat tartogatott, és (kellemetlen) meglepetést is inkább csak az aránytalan hangzás okozott: a dob tompán pufogott, a gitárokat alulkeverték, a bőgő néha indokolatlanul hangos volt, és Vinny éneke teljesen külön élt a zenétől.

Mintha a közönség is megszeppent volna a rá váró monumentális műsortól, ugyanis igen visszafogott reakciók fogadták az újkori darabokat. Aki a régi dalok miatt jött, inkább sörözött vagy beszélgetett, később meg a jelenkor fanatikusai választották ezt a szórakozási módot, így nem alakult ki az a varázslatos légkör, ami egy Anathema koncertnek annyira a sajátja. Mert nincs talán még egy olyan zenekar ezen az elhasznált bolygón, amely ennyi szépséget és lelki mélységet formázna hangjegyekké, de az első szakaszban mindebből kevés jött le. Nehéz a miértekre kézzelfogható magyarázatot találni, egyszerűen csak nem működött az a sokat emlegetett kémia. Ráadásul a Fine Day to Exit és Judgement albumok is csak egy-egy nótával kerültek be a repertoárba; és úgy tűnt, a zenészek is érezték, hogy a lelkesedés nem veti szét a házat, ugyanis a One Last Goodbye katartikus, szárnyaló énektémáit sem engedték át a közönségnek.

A 10 perces szünetet követő középső részben (1998-1995) érkezett az egyik őstag, Duncan „Jack Black ikertestvére is lehetnék” Patterson basszer – nagyon szimpatikus volt, hogy az este hátralevő részében a jelenlegi bőgős, Jamie Cavanagh roadolt neki. Duncan egyébként abszolút kivonta magát a színpadi akciókból, olyan szinten lecövekelt az erősítője mellé, hogy ha rajta múlt volna, talán a backstage-ből játssza végig a bulit. Egészen furcsa volt az állandó zárásként szolgáló Fragile Dreams-t féltávnál hallani, és amekkora beindulást szokott okozni ez a nóta, itt most még „ő” sem idézett elő össznépi hejehuját. Az Angelica-t pedig úgy sikerült elkezdeniük, hogy alig lehetett felismerni, és később sem bújt elő az az éteri finomság, ami ott rejtőzik ebben az Eternity lemezes igazgyöngyben.

Lassacskán azért emelkedett a hangulat, és a hangzás is magára talált, és amikor belecsaptak a The Silent Enigma kivédhetetlen főtémájába, a küzdőtér közepéről kiszakadt valakiből egy jó hangos „ó, ba..meg!”. Igen, ha csak ezt az egyetlen gitárrifet játszogatták volna három órán keresztül, már akkor sem lehetett volna egyetlen rossz szavunk sem.

Az utolsó egy óra – vagyis a harmadik felvonás – pedig igazi jutalomjáték volt az első lemezeken éneklő Darren White vendégeskedésével, aki most inkább néz ki egy nárcisztikus tánctanárnak, mint metal frontembernek. Ennek ellenére nem kevés energiát hozott magával a deszkákra, és végre a gitárok is megdörrentek, így lassú bólogatásra ingereltek az olyan melankolikus doom himnuszok, mint a Kingdom, a Lovelorn Rhapsody vagy a They Die, melyekben ott rezonált a pályatársak, a My Dying Bride és a Paradise Lost érzésvilága is.

Az Anathema a Sleepless halhatatlan hangjaival búcsúzott Budapesttől, egy olyan koncerten, amely alighanem történelmi momentumként vonul be minden jelenlévő emlékezetébe. Nem volt tökéletes, hiányzott belőle az a könnyfakasztó hidegrázás, aminek amúgy mesterei, és az összjáték is akadozott néhol (a gitáros/billentyűs Danny többször a társak vezénylésével volt elfoglalva), azonban minden valószínűség szerint egyszeri és megismételhetetlen élményt kaptunk attól a zenekartól, amely annyira szereti ezt az országot. És amely ország annyira szereti ezt a zenekart. Boldog születésnapot, Anathema!

A koncerten elhangzott dalok listája megtalálható ITT.

Fotók: Demjén Zoltán