Kultography

Kivénhedt szuperhős megváltást keres

Kivénhedt szuperhős megváltást keres

Pataki Anita írása itt: - 2015-01-16 17:13

A Birdman (avagy a mellőzés meglepő ereje) (16) zseniális film. Kiemelhetnénk a lenyűgöző rendezői és operatőri munkát, amitől az egész film egyetlen snittnek tűnik, vagy a szívdobbanásainkkal szinkronba álló zenét. A hihetetlen okos, pörgő és keserédesen humoros dialógokat, vagy Michael Keaton, Edward Norton és Emma Stone tökéletes játékát, de semmi értelme nem lenne. Hiszen ha mindent kiemelünk, akkor semmit sem, nem igaz? birdslid.jpg

6a00d8341c730253ef01b8d07fc9c6970c.jpgA Birdman-ről pedig nem nagyon lehet máshogy beszélni, csakis lelkesedve. Így hát ezesetben a kiemelgetéstől eltekintek, induljunk alapból onnan, hogy minden csodálatos a filmben - hogy miért? Nos, kezdjük az ötlettel és a castinggal. Az utóbbi években majdhogynem teljesen mellőzött, maximum néhány gonosz mosolyra redukált szerepet kapó Michael Keatonnel a főszerepben egy olyan filmet forgatni, ami egy anno világhírű szuperhős megformálásáért istenített, ám már elfeledett színészről szól, nagyszerű ötlet. (Akinek magyaráznom kell, hogy miért, az nem látott elég Batman-filmet.) De ebből még simán lehetett volna egy önnön mélységeibe szerelmes, siránkozó kamaradráma, ahol a '90-es évek Batman-je, kiöregedve a karrierje csúcsát jelentő szerepből, számot vet az életével. Ám a Birdman, azon túl hogy ezt az aspektust is magában foglalja, ennél sokkal több. Beemeli ugyanis a játékba a fantáziát, a főhőse belső világát, azt, ahogy minden ember fejben írja a saját legendáját. És, míg egy átlagos életet élő könyvelőnél ez a "legenda" lehet, hogy egyáltalán nem különbözik a hétköznapok valóságától, úgy egy egész életében karakterek bőrébe ki-és bebújó, önértékelési, szakmai és magánéleti válságok tömkelegében fuldokló színésznél ez a világ már sokkal érdekesebb. Őrület-szinten érdekes.  

Pedig a felszínen csupán annyi történik, hogy Riggan Thomson (Michael Keaton) néhány évnyi elfeledettség után megpróbál újra felkapaszkodni a rivaldafénybe. Sztárságát, és az azzal járó minden jót és rosszat Birdman karakterének köszönhette, a körülrajongott szuperhőst három film erejéig alakította, majd elege lett belőle. Ám azzal nem számolt, hogy a hírnév és az imádat Birdmannel együtt hussan ki az ablakon, ő pedig parkolópályára kerül. Egy tönkrement házassággal a háta mögött és egy ex-drogfüggő lánnyal a szárnyai alatt, kiöregedve a latexruhából a Broadway-n próbálja megteremteni a csak keveseknek sikerülő karrier-újjáélesztés esélyét. Ehhez viszont a kiszámíthatatlan szereplőtársak, a hitetlen kritikusok és a családi zűrzavar mellett önmagával és Birdman örökösen felette lebegő árnyékával is meg kell küzdenie.

birdman-movie-still-13.jpg

A Birdman az a film, ami után legszívesebben azonnal fordulna vissza az ember a moziba még egy körre. Egyszerűen meg kell nézni legalább még egyszer, hogy tényleg nincs-e benne vágás (persze van, csak jól elrejtve), meg kell nézni még egyszer azért, hogy most halljuk azokat a sorokat is, amikről lemaradtunk, mert annyira röhögtünk, vagy mert egyszerűen nem fogta fel az agyunk, olyan gyorsan darálták el. Meg kell nézni, ha kicsit is érdekel, mi folyik egy színházban a függöny mögött, vagy ha kicsit is szeretnénk elidőzni az érzésben, hogy New York utcáin sétálunk. Keaton, Edward Norton és Emma Stone minden egyes mozdulatáért meg kell nézni. Na és persze Keaton és az alsógatyás Norton cicaharcáért mindenképpen meg kell nézni még egyszer. Filmtörténeti pillanatok azok!

birdman-movie-emma-stone-sam.jpgArról nem is beszélve, hogy a filmes vagy színházi szakmához kötődőknek is meg kell nézniük többször, kell az embernek a görbe tükör. Mert a Birdman, azon túl, hogy Hollywood és a Broadway működési mechanizmusának, a bennük rejlő ostoba sznobériának és elbizakodottságnak is hatalmas fityiszt mutat, beszól mindenkinek, aki csak a színpad vagy a filmvászon közelébe kerül. Megkapja a magáét a középszerű színésznő, aki nem képes feldolgozni, hogy nem lehet mindenki sztár, a tehetségtelen második szereposztásbeli színész, akit mindenki a pokolba kíván, de nem lehet kirúgni és a tehetséges beugró is, aki zsenije miatt bármit megenged magának. De megkapja a sztár is, aki önimádata mellett éppen csak azt felejtette el, hogy a világ nélküle is forog tovább és az ügynök, akinek egész élete az ütköző személyes és pénzügyi érdekek közötti látszólagos egyensúly megteremtésének pánikjában folyik. A kritikusokat pedig olyan gyönyörűen küldik el melegebb éghajlatra, hogy azon a sajtóvetítésen kritikusokkal megtelt teremben is jólesően és egyetértően bólogatva nevettünk.

Fricskát mutat a Birdman az apparátusnak, ami legyártotta, és ettől, ha lehet még ezerszer szimpatikusabb művé válik. Inárritu nem csak a saját művészetén belül, de a filmjének keretein kívül is merészet lépett, és ezt a szemtelen bátorságot egyértelmű siker koronázta. Ha a esetleg még Oscar-t is kapna azért, mert kajánul az ipar szemébe vágta a hibáit, az már csak hab lenne a tortán. Aki jót akar magának, az elmegy és megnézi, hogy is kell ezt csinálni.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása