Ki hallgat már lemezeket 2014-ben? Hát például mi. Így aztán vettük is a bátorságot ahhoz, hogy a képzeletbeli karácsonyfánk alá gyűjtsük azokat az albumokat, amelyek a legkedvesebb pillanatokat szerezték nekünk a néhány napon belül búcsúzó évben.

Ingrid Michaelson: Lights Out

Valószinűleg nem sokak számára cseng ismerősen ez a név, mert hát nincs hazánkban komolyabb kultúrája a külföldi indie pop műfajának, nálunk ezt a vonalat pedig kevesen képviselik. Habár első szemre úgy tűnik, hogy a világ leggyszerűbb műfaja (lopd el a tábortűz mellől a gitárost és ültesd bárszékre egy színpadon), azért igazán igényeset nehéz ebben a műfajban alkotni. A svéd-amerikai énekesnőnek ezzel évek óta nincs problémája, és ezt legújabb korongján is bizonyítja. A Billboard listáján előkelő helyezésekkel szerepel a Lights Out, és ezt köszönheti a zene és a szöveg tökéletes harmóniájának, amelyek párosulnak egy máséval össze nem téveszthető hanggal. Nehéz is kedvencet választani az album dalai közül, hiszen nem csak a hangszerekkel, de az érzelmekkel is kiválóan játszik az énekesnő, akit hallgatva néha majd kiugranánk a bőrünkből, aztán jön egy kis melankólia, de mindez olyan kompakt módon összerakva, hogy nem is kérdés a "repeat all" lejátszási mód. Ha mégis említeni kell néhány példát a kötelezően ajánlottakra: a Girls Chase Boys, a Wonderful Unknown, vagy az Open Hands mind addiktív szerzemény.

Ella Henderson: Chapter One

Ha manapság meghalljuk a "tehetségkutató" kifejezést, kétféle reakciót tapasztalhatunk magunkon: az egyik, hogy kezünk remegve keresi a legközelebbi telefont, hogy az aktuális kedvencünkre nyomjuk a világmegváltó szavazatokat (ez a reakció ritkább), a másik egy gyomorszorító érzés, hogy valamit megint le akarnak nyomni a torkunkon, miközben a legkevésbé sincs étvágyunk hozzá. Nem lenne túl nagyvonalú lehúzni még egy bőrt a "miért nem jók a magyar tehetségkutatók" témáról, így csak annyit szeretnénk egészen bátran kijelenteni, hogy van ahol ez a műfaj igenis működik. Az angol X Factor a legjobb példa erre, amely a popzene kedvelőinek (igen, csak nekik) évek óta szállítja a jobbnál jobb előadókat. Persze ehhez kell egy vérprofi háttér, amely tele van tűzdelve olyan szakemberekkel, akik TÉNYLEG tudják, hogy mi fán terem a könnyűzene, nem csak egy korábbi tehetségkutató győztesei (khöm-khöm). Ráadásul nem is kell megnyerni a versenyt, hiszen a One Direction, Cher Lloyd, vagy éppen Rebecca Ferguson sem ennek köszönheti a világhírt. Valószínűleg ugyanez lesz igaz Ella Hendersonra, aki a tavalyi évad háromnegyedénél esett ki, viszont az X Faxtor istene, Simon Cowell egyből egy szerződéssel törölgette le Henderson bánatkönnyeit (ha voltak neki). Ella pedig rendkívül intelligens módon várt egy évet, hogy debütáló albumán már saját dalai szólaljanak meg, ne a versenyen elénekelt feldolgozások (itt említeném meg, hogy Cher Believe-jét egyszerűen zseniálisan interpretálta). A Chapter One nevet viselő korongról a Ghost és a Glow már most óriási sláger, a Yours című dal pedig most kúszik felfele a listákon. De ha valaki ad egy esélyt az albumnak, hamar rájön, hogy mind a tizenhárom dalban rengeteg profi munka van, és minden előítéletünk ellenére egy tehetségkutató felfedezettjének első lemeze is lehet tényleg jó.

Enrique Iglesias: Sex and Love

Be kell valljam, hosszú éveken át nyálasnak, tipikus "latinműanyagnak" tartottam Enrique Iglesias dalait, de idén gyökeres változás állt be a spanyol énekes produktumával való viszonyomban. Sex and Love című albumán ugyanis olyan dalok vannak, amelyekre akaratlanul megmozdul a lábam, majd a csípőm és végül már azon veszem észre magam, hogy őrülten ropom a szoba közepén, és a hatalmas mosoly képtelen lefagyni az arcomról. Igazi őrületes party lemezről van szó, ami bármelyik házibulin képes pillanatok alatt feldobni a hangulatot és táncra perdíteni a csajokat. A Bailando, természetesen csakis a spanyol változata, lehet már sokak könyökén jön ki, de tagadhatatlanul a nyár egyik legnagyobb slágere volt, de az I'm a Freak, a There Goes My Baby, vagy a Heart Attack is jó eséllyel pályázhatott volna erre a címre. Persze Iglesias nem hazudtolta meg önmagát és a pörgős slágerek mellett pár lassú, romantikus dal is rákerült a korongra, de most még ezek sem annyira érzelemdúsak, hogy zavaróak lennének. A Sex and Love sikerének igazi titka azonban a közreműködőkben rejlik, Jennifer Lopez, Kylie Minogue, Pitbull, Flo Rida, Romeo Santos, Marco Antonio Solís, Yandel, Gente de Zona és India Martínez különös színt visz a dalokba és olyan egyveleget alkot Iglesias-szal, aminek nehéz ellenállni. Összességében egy kiváló lemezről van szó, amire nem csak twerkelni, de összebújni is lehet, így például a szilveszteri bulihoz tökéletes aláfestőzene.

Palya Bea: Nő

2014 január elején jelent meg Palya Bea szám szerint tizenkettedik lemeze, melynek témája a Nő. Jobban mondva, minden, ami nő: a szerető, a feleség, a kismama, az édesanya, a házsártos, a bánatos, a vidám, a kacér, a gondoskodó, a szerelmes nő. Nem is album ez, hanem egyfajta varázslatos füves könyv. A nők számára olyan, mintha valaki róluk mesélne, a férfiaknak pedig útmutató, hogy miképp is működik a másik nem, mik azok az érzelmi mozgatórugók, amik irányítják, befolyásolják mindennapi életüket. Palya Bea most sem hazudtolja meg önmagát és az album zenei világában keveredik a hagyományos népzene, a modern pop zenével, megtalálhatóak a magyar, bolgár, cigány, zsidó zenei hagyományok, az indiai és afrikai hallásélmények, de ott van benne az európai középkori muzsika, a jazz és más improvizált zenék is. Ebből a hatalmas zenei tudásból születnek meg azok a csodák, amelyek mélyen beleülnek a fülünkbe, és hónapok múlva is bármikor el tudjuk dúdolni őket. Ilyen például a Szabadon, az Egész nap, az Oly szép vagy nekem, vagy a Mátyás király és Beatrix királyné. A populáris, könnyen emészthető dalok mellett megtalálhatóak olyan számok is az albumon, amik befogadásához már szükséges egyfajta háttértudás is. Épp ezért a vájt fülűeknek, akik igazi népzenei csemegékre vágynak, a Kulumatulát, az Emberállatot vagy a Suttognak a véneket ajánlom. A Nő egy igazi léleksimogató utazás Palya Bea zenei világában, amit ki lehet hagyni, csak épp nem érdemes.

Jack White: Lazaretto

Jack White nem tud tévedni, mi legalábbis nem nagyon találtunk még kivetnivalót karrierje állomásaiban, legyen szó a hírnevet elhozó zenekaráról, a The White Stripesról, vagy a duó feloszlása óta készült produkciókról. Így vagyunk idei lemezével, a Lazarettóval is, amelynek legnagyobb hibájaként azt róhatjuk fel, hogy az azt bemutató turné a régióban csak hozzánk nem jutott el.

Így marad maga az album, ami White két évvel ezelőtti bemutatkozó lemezéhez hasonlóan rengeteg meglepetést tartogat – van itt minden, mint egy furcsa amerikai álomban: a White Stripes groovyjától a zenész nyers gitárjátékán át az ír gyökerű vadnyugati „népzenéig” hegedűvel, zongorával, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

A fő meglepetés azonban az, hogy ezekből milyen harmóniát tud kreálni a kölyökképű gitáros-énekes, ráadásul – köszönhetően elsősorban Fats Kaplin hegedűsnek és az októberben elhunyt zongoristának, Ikey Owens-nek – jóval gazdagabb hangzásvilággal, mint legendás garázsrock zenekarában. A címadó dal pedig mindennek az esszenciája, olyan magával ragadó ritmussal és videoklippel, amely jobban élénkít, mint egy fekete kávé.

Reménykedjünk: ha már idén (is) kénytelenek voltunk nélkülözni Jack White élő produkcióját, jövőre talán az is összejön.

Maybeshewill: Fair Youth

Talán ritkaságszámba megy, hogy egy rétegműfajt képviselő, instrumentális album bekerüljön az év legjobb lemezei közé. A leicesteri illetőségű Maybeshewill - melynek öt zenésze félig hipszter, félig intellektüel külsőt talált ki magának – a poszt-rock stílusban alkot, és sorban a negyedik lemezük minden eddiginél világosabban mutatja meg tehetségüket. A Fair Youth augusztus végén jelent meg, és pontosan olyan, mint a vénasszonyok nyara: egy kicsit szomorkodunk a legforróbb napok elmúlása miatt, de mégis örülünk az utolsó hívogató napsugaraknak. A srácok vállaltan szeretnének ezzel a lemezzel enyhülést és menedéket adni a világ gondjai elől szaladni vágyó hallgatónak, és egy tizenegy dalon keresztül tartó, színes utazásra hívnak: az Asiatic japánkertek virágzó cseresznyefái alá visz el minket, a Volga lassú dallamaira méltóságteljesen halad előre hajónk a nagy folyón, a Waking Life pedig fénylik, ragyog, felemel. Megfoghatatlanul gyönyörű atmoszférával burkol körbe minket a Fair Youth, mi pedig voltunk olyan szerencsések, hogy élőben is andaloghattunk a dalokra, és még interjút is készíthettünk a tagokkal.

In Flames: Siren Charms

A göteborgi dallamos death metal stílusteremtő és vezető szerepet betöltő csapata már azért is tiszteletet érdemel, mert bátran kiléptek a biztonsági játékosok közül, és a 2011-es albumuk kísérletezősebb megoldásai után ebben az évben még messzebbre merészkedtek az ingoványos talajon. A végeredmény pedig őket igazolta, hiszen például Budapesten is teltházas bulit prezentáltak.

A Siren Charms gyakorlatilag egyetlen tölteléknótát sem tartalmaz, a rendkívül barátságos és jó humorú Anders Fridén énekes pedig olyan dallamokra ragadtatja magát, amik tartósan letáboroznak a fülben. A konzervatív metal közönség persze elég sűrű sárlavinát zúdított a zenekarra, akik azonban köszönik, nem hátrálnak meg, és hát miért is tennék: a Siren Charms egyértelmű mestermunka 2014 fémzenei lemezáradatában.

Coldplay: Ghost Stories

Chris Martin szomorú és (nem) élvezi. Szerelmi bánatát dalban mondja el, és ezt olyan jól teszi, hogy vele sírunk. Kilenc dal, amelyekben Chris barátunk tálcán rakja ki elénk a szívét, mi pedig hitetlenkedve pislogunk, hogy létezik ilyen hangjegyekbe csomagolt gyönyörűség. A Ghost Stories ezen felül egy bátor ugrás is az ismeretlenbe, hiszen – ahogy részletes kritikánkban is írtuk – az elektronikus hangszínek és a puhán pittyenő szintik terítik az alapot az énekes bús szövegei alá, miközben az egész művészi mixtúra lepkeszárny finomságúan rezeg. Normális esetben elképzelhetetlen lenne, hogy Avicii közreműködésének örüljünk, pláne nem egy Coldplay albumon, de A Sky Full of Stars, mint egyetlen tempósabb szerzemény, kivédhetetlenül terít le minket. Amennyire szomorú az alaptéma – Martin és Gwyneth Paltrow felbomlott házassága -, annyira csodaszép a megvalósítás; a sorok között ott kuksoló remény pedig még a hallgatás közbeni mosolyokról is gondoskodik.

Kowalsky meg a Vega: Még nem éden

Ezerszer is megállapítjuk, hogy mikor úgy hisszük, a Kowalsky meg a Vega már nem juthat feljebb, az öt zsivány mindig képes még magasabbra feltornázni magát. A Még nem éden visszatér azokhoz a formulákhoz, amelyek közönségkedvenccé avatták az olyan dalokat, mint a Ki van ez találva!, a Hotel Eufória és a Nem igaz!, és itt aztán mindezen erények manifesztálódnak egy olyan visszautasíthatatlan slágerben, amelyet úgy hívnak, hogy Amilyen hülye vagy, én úgy szeretlek, és amit ma már az ország apraja és nagyja kívülről fúj. Kowa szövegírói vénája is frissen és ötletesen pumpálja a tollába a jobbnál jobb gondolatokat, amelyek még mindig a szív forradalmát hirdetik, és amelyek még mindig képesek arra, hogy eloszlassák a felhőket a dolgos hétköznapok szürke egéről. A csapat egyre magasabbra rakosgatja magának a lécet, de egyelőre nem fenyegeti őket annak a veszélye, hogy levernék. A Még nem éden popos-rockos szerzeményeinek gyűjteménye bátran foglalhat helyet 2014 legjobb hazai albumainak társaságában.

Szabó Balázs Bandája: Élet elvitelre

A cím és a borító is telitalálat, és miközben a dalokat hallgatjuk szépen-sorban, rájövünk, hogy az egész lemez az. Tipikusan olyan élmény, amikor számról számra lep meg az a hitetlenkedés, hogy egyik szerzemény zseniálisabb a másiknál. Az Apám a vadludakkal például olyan erővel kocogtat lélektájékon, hogy bármikor sírásközeli állapotba csalogathat minket. De említhetnénk akár a különleges klippel felpolcolt Hétköznapit is, vagy a Dézsmát, amely bármely céllövöldében hárompálcikás főnyeremény lenne. Balázs ezen felül rengeteg ember életébe emelte be a költészetet, méghozzá abban az egérrágta felöltős, Párizsba menekülős romantikával, amely a mezítláb a szénakazalba ugrós, fűszálat rágcsálós népi hevülettel csókolódzik. Szövegei tele vannak képekkel, melyek hallatán csak ámulunk és bámulunk, és titokban nagyon szorítunk azért, hogy hatására egyre többen forduljanak orcával a szépirodalmi könyvespolcok felé. Ez a Faragatlan herceg olyan albumot kopácsolt össze hegedű- és csellószóval, amelybe senkinek a bicskája nem törik bele.