Négykézláb masíroztak be az életünkbe, hogy aztán a Márti dala mindenki torkába Gombócként guggoljon be. A Csillagokkal álmodtak, és a Macska rúgja meg, el is érték őket. Néha Az ördögre kacsintottak, de újra itt vannak (Here We Are), és bemutatnak egy Szabadesést. Amiből nem lesz pofára esés. TESZTeltük.

Az Anna and the Barbies tényező lett itthon. Lépegettek előre, és bár egyre többen követték őket, de az átütő sikert egyértelműen a Márti dala hozta el nekik. Ennek klipjét még azok is minimum egyszer megosztották a közösségi oldalon, akik egyébként egyetlen lájk erejéig sem merészkednek elő a homályból, vagy kizárólag szerencsehozó elefántokat és nyereményjátékokat posztolnak. És az Anna and the Barbies olyan, mint a Márti dala: a felfelé vezető lépcsőkön is jók és hitelesek tudtak maradni. Különösen igaz ez Pásztor Annára, akiről ma már a nyugdíjasotthon és a hentesüzlet is egyformán tudja, hogy kicsoda, annyit szerepel a médiában; de ehhez nem kezdett el se mulatóst énekelni, se gyereknapokon haknizni, hanem maradt az, aki volt. Vagány, céltudatos nő, akinek a lelkében egy angyal, egy kislány, egy boszorkány és egy lázadó kamasz fogócskázik.

Nagyjából ilyen előzmények után jelentkezett az Anna and the Barbies néhány hete a Szabadesés lemezzel, és a népszerűség, illetve a szélrózsa minden irányába kalandozó Ánem! címre keresztelt előd után joggal hihettük, hogy Simi a próbaterem mélyére süllyeszti a torzító pedálját, a billentyűs Tomi kerül előtérbe, és még közérthetőbb popslágereket kapunk. Nagyon nem ez történt.

A Szabadesés egy igazi rockalbum. Hamisítatlan AATB recept szerint, rövid, velős nótákkal, semmi sincs túlbonyolítva és túlagyalva, és a hangzása is messze az eddigi legjobb a korábbi anyagokhoz viszonyítva. A gitároké a főszerep (halld például: Till the Last Train’s Gone), és az igen egységes összképbe ezúttal is sikerült néhány elsőre is ható témát begyömöszölni (Szabadesés, Maybe Tonight). A lemezt nyitó Mindenki másképpen egyformáról pedig már 2 másodperc után ordít, hogy Anna and the Barbies dal – na, ezt az egyéni hangot keresi sok zenekar akár egy egész pályafutáson át. A másik végletet meg a Perbe fogva képviseli, ami egy 7 perc körüli power ballada, visszafogott és málházós témákat váltogatva. Az angol és magyar szövegek aránya közel egyenlő, és utóbbiak ezúttal is igen ötletesek („aki nem lép egyszerre, az rászokhat a vegyszerre”), és nem mentesek a komoly gondolatoktól sem.

Nem hat elsőre a Szabadesés, nem kerül hozzád azonnal öleléstávolba, mint ahogy az Ánem! tette, de megvannak rajta azok a kiugró pontok, amik továbblöknek az újra és újra hallgatás felé, és utána már az egész album működni fog. Az Anna and the Barbies határozottan a saját útját járja, tűsarkon, gázálarcban, békejellel a zászlójukon. Így hajtanak végre Szabadesést, amiből nem hogy a talpukra érkeznek, hanem még feljebb repíti majd őket az áramlat.

Koncertfotók: Horváth Kata