Ariel, a kis hableány, a Hajóra vágyott. Végigheveredett a fedélzeten, a csillagokat és a menyboltot bámulta, és közben arra gondolt: lehet egy műhold ennél emberibb? Érinthetetlen volt, mialatt elveszett dalok csengtek a fülébe. Újra Budapesten lépett fel a zenekar, amely a szépséget hangokból festi meg.

Anathema, Mother’s Cake – Budapest, A38 Hajó – 2014. október 23.

Anyu sütijével indult az este, vagyis a sógoroktól importált Mother’s Cake készült elsőként arra, hogy magához édesgesse a teltháznyi A38 Hajó közönségét. Az osztrák trió muzsikáját fülelve láthatatlan kezek olyan neveket úsztattak be a szemem mögé, mint a Rage Against the Machine, Lenny Kravitz, egy elvetemültebb másodperceiben elkapott Muse, vagy a funkys, csattogó bőgő témáknál az RHCP. Fényévnyi távolságra voltak a főbanda világától – bár az énekes/gitáros figura akár az Anathema-s Vincent ikertesója is lehetett volna -, de előételnek pont megfelelőek voltak rétestészta hosszúságúan tekergődző nótáikkal. Nem mondom, hogy sosem kóstoltam náluk finomabbat, de tisztes munkával összehegesztett torta volt ez.

Az Anathema közönsége alaposan lecserélődött a közel két és fél évtizedes pályafutásuk alatt: amíg a 2000-ben adott pesti koncertjükön főként a gótikus hercegek és a dark hercegnők kézfogóját üdvözölhettük a dühöngőben, addig idén nem egy tisztességben megőszült pár is feltűnt a hajón, de volt, aki karon ülő gyerekkel és babakocsival (!!) volt kíváncsi az atmoszférikus rock liverpooli megálmodóira.

A korábbi turnéhoz képest a színpadon is volt változás: a dobos John Douglas nyomtalanul eltűnt, helyére az idei Distant Satellites lemezt is felkalapáló Daniel „a szeme sem áll jól, olyan sármos” Cardoso ült be, aki a 2012-es hajós bulin még a billentyűk mögött ténykedett. Most a szintetizátor harmóniák legtöbbje laptopról jött, de a zenekar kreatív agyának számító Danny Cavanagh legalább annyit billentyűzött, mint amennyit gitározott.

A The Lost Song Part 1 és 2, illetve az Untouchable, Part 1 és 2 kezdéssel fontra megvettek mindenkit, vagyis már az első négy dal alatt erőteljesen győzködni kellett a könnycsatornákat, hogy ne induljanak be. Vincent mostanra egy teljesen kisimult vonású frontember lett, aki mosolyogva hozza az egekben szárnyaló énekdallamokat, a mellette álló Lee Douglas hangjában pedig egy tündér és egy angyal bújik meg szárnyvetve. A kiegyensúlyozottság szinte ragyogott a közönséggel végig szemkontaktust teremtő Danny-ről is, akiről emellett olyan nyugalom és béke sugárzott, hogy öröm volt ránézni.

Nehéz lenne megbecsülni, hogy hány ősrajongó látogatott el erre a bulira, de az biztos, hogy a program nem az ő kegyeiket kereste: a 2000 előtti albumokat ugyanis egyetlen túlélő képviselte, a kötelező zárásnak számító Fragile Dreams. Darabra nem játszottak túl sok dalt, ám mivel hagynak időt a hangok kibontakozásának, ezért így is majdnem két órát eltöltöttek a színpadon. Egyértelműen hagyták, hogy a zene beszéljen helyettük, Vincent csak pár alkalommal konferált, például akkor, amikor megemlékezett október 23-áról, vagy mikor az „egeszsegedre” kapcsán megjegyezte, hogy a magyar milyen egy bonyolult nyelv.

A Natural Disaster lemez címadója alatt lekapcsoltatták a terem fényeit, és a mobiltelefonok és öngyújtók derengésénél kezdték el a nótát. A nótát, amiben Lee akkorát énekelt, hogy azt a legjobb volt lehunyt szempillákkal élvezni. Érte néhány kritika a briteket az új lemez elektronikus megoldásai miatt, de a ráadást nyitó Distant Satellites vagy az Ariel megmutatták, hogy a másmilyen „ruha” ellenére ugyanolyan Anathema igazgyöngyök, mint egy Thin Air vagy mint egy Closer.

Az Anathema egyszerre boronálja össze és kergeti szét a borús fellegeket, egyszerre ríkat meg és egyszerre fakaszt mosolyra, egyszerre ráz meg és egyszerre nyugtat meg. Hibátlan megszólalású, felemelő koncert volt, igazán értő rajongókkal és felszabadult, odaadó zenészekkel. Ha holnap jönnének, újra ott lennék.

Fotók: Anathema Facebook