Kedves VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan!

Te, én szeretlek. De így teljes szívből. Annyira belédestem, hogy bután vigyorogva buszoztam hazáig, miután először találkoztunk. Aztán metróztam, meg troliztam. Még az sem zavart, hogy jöttek az ellenőrök. Vagy hogy nem volt otthon tejföl. Na mindegy, ez nem is fontos. Szóval szeretlek. Szeretlek, mert kedves vagy, őszinte, kreatív és okos. Mert úgy megnevettetsz, hogy kicsordul a könnyem. Mert néha olyanokat mondasz, amitől nevetés nélkül is kicsordul. Mert örülsz az életnek, még ha fáj is, még ha halvány lila fogalmad sincs arról, hogy mit is kezdj magaddal. Szeretlek, mert nem csinálsz úgy, mintha mégis tudnád mit akarsz. Mert részeg bánatodban jegyet vettél Lisszabonba. Ki csinál ilyet? Hát te! És én ezért is szeretlek. Nincs munkád, nincs pénzed, nincs jövőképed, de nem baj, én szeretlek. Szeretlek, mert vagy. Mert te én vagyok, meg a barátaim, a generációm, a családom, a városom, az életem. És mindezekért úgy szeretlek, ahogyan magyar filmet nagyon régen nem lehetett szeretni.

Tényleg, szinte emberként lehet téged szeretni, akár egy ezeréves jó barátot, mint a jobb napjainkon önmagunkat. Még akkor is veled nevetünk, amikor végeredményben inkább csak rajtad kellene. Mert minden cselekedetedben ott van az érzés, hogy bármelyik nap megeshet velünk is, vagy a nosztalgia, mert már régen megesett. Minden döntésed, minden félelmed, elhibázott vagy bátor lépésed a miénk is. És ettől az ismerősségtől a szomorúságod még fájóbb, a boldogságod még lebegősebb, az egész léted keserédessége még felemelőbb. De nem csak azért szeretlek, mert magamra emlékeztetsz. Szeretlek azért is, mert érzem, hogy viszont szeretsz. Hogy úgy beszélsz, hogy értsem, hogy fontos neked a szórakoztatásom, hogy jól érezzem magam veled, hogy feloldódhassak benned, miközben partnerként, egyenrangú, intelligens félként tekintesz rám. Ha tudnád, milyen ritka ez! 

Persze most sokan mondhatnák, hogy túl nagyok az elvárásaim, ha nekem csak egy ilyen "tökéletes" film felel meg. Mondhatnák, hogy túlidealizállak, hogy biztosan nem lehetsz hibátlan, csak elfogult vagyok, mert rám került a szerelem rózsaszínű szemüvege. És ez utóbbiban valószínűleg igazuk is lenne. Biztosan nem vagy hibátlan, de a veled töltött első pár perc után már tudtam, hogy ha nem csinálsz valami nagy marhaságot, akkor az apróbb hibáid egyáltalán nem fognak számítani. Sőt, nem is fogom őket észrevenni, annyira leköt majd az, ahogy megdobogtatod a szívemet és megmozgatod a rekeszizmaimat. És igazam lett. Mert nem vagy tökéletes, te pont jó vagy, ami százszor jobb a tökélynél. Alapvetően különleges sem vagy, nem te találtad fel a kapunyitási pánikban és/vagy szerelmi bánatban szenvedő, céltalan huszonéves karaktereket, te csak hatalmas érzékenységgel és őszinteséggel kiteríted őket, magadat, minket a vászonra. És ez a rettentő szeretni valóan keresetlen módszer az, amitől te is szeretetreméltó és fontos leszel. Igaz, görbeség nélküli tükör vagy, amit nagyon nehéz találni, de amibe mindannyiunknak jó belenézni néha. És ezért is szeretlek.

Téged látni kell, mert VAGY. Ugyanolyan magától értetődő módon kellene minden társamnak a vetítőtermek felé venni az irányt, mint ahogyan levegőt vesznek. Csak menni a megszokott útvonalon, fejben átkozni a tömegközlekedést, a szürke, lelombozó őszi időjárást és automatikusan besétálni egy moziba, mintha mi sem történt volna. Aki ezt megteszi, annak utána garantáltan kevésbé lesz szürke az ég, kevésbé lesz tragikus, ha megvágja az ellenőr vagy ha elhagyja a szerelme. Oké, nem lesz kevésbé szörnyű, de legalább veled együtt sírhat és nevethet a saját és mindenki más szerencsétlenségein. De a végén mégis azzal a megnyugtató, majdhogynem bizonyosságnak is nevezhető reménnyel válhat el tőled, hogy valahogy mégis minden jó lesz. Csak menni kell szépen előre. Na de nagyon túlbeszéltem már a dolgot. Végül is csak azt akartam mondani, hogy mindezekért teljes szívemmel szeretlek. És remélem minél többen fognak legalább ugyanennyire megszeretni, megérdemled. 

Szeretettel,

A Néző