Ha egy filmről szinte csak szuperlatívuszokban zengenek a kritikusok, akkor eléggé megnő az iránta támaszott elvárás a nézőben. Akkor meg méginkább, ha a szóban forgó film az A galaxis őrzői (12), amelynek harcos mosómedvéjét és beszélő fáját látva első blikkre minden második ember értetlenül húzta össze a szemöldökét. Ez a kezdeti szkepticizmus aztán a film első öt perce alatt válik füstté, mert már ennyi elég, hogy megsejtsük, A galaxis őrzői valóban a nyár legjobb filmje.

Egy fosztogató, egy bérgyilkos, egy fejvadász (és az izomembere), egy gyászoló apa - mégis mi lehet közös ezekben a figurákban? Csupán annyi, hogy ők alkotják a galaxis legvalószínűtlenebb "szuperhős"-csapatát. Az alapvetően sci-fi környezetben játszódó történet már azzal, hogy hőseinek nem ad klasszikus értelemben vett szuperképességeket, magasan kitűnik a többi képregényfilm közül. Hiszen mindőjük emberfelettisége külső okokkal magyarázható: Gamora (Zoe Saldana), Mordály (Bradley Cooper) és Groot (Vin Diesel) is kisebb-nagyobb genetikai módosítások miatt olyanok, amilyenek, Peter Quill (Chris Pratt) okos kis kütyüket használ míg Drax (Dave Bautista) egyszerűen csak erős. Senkit nem csípett meg semmilyen mutáns állat vagy kólintott fejbe egy radioaktív meteor. Amellett pedig, hogy egyikőjök sem "szuper" mégcsak nem is hősök. Önös érdekeiktől vezérelve kerülnek egymással kapcsolatba, amiből aztán hasonlóan önző szövetség lesz, amit egyértelműen sokkal jobb és szórakoztatóbb nézni, mint a huszonvalahanyadik önzetlen, önfeláldozó szuperember kalandjait. Természetesen azért ez a kis csapat is összekovácsolódik a végére és az igazi hősies szerepvállalás sem marad el, de az út, ami odáig vezet olyan zseniális humorral, akcióval és folytonos pátoszrombolással van kikövezve, hogy öröm nézni.  

Köszönhető ez leginkább a Földről elszakadt Peter-nek, akinek egoizmusánál és pofátlanságánál csak a talpraesettsége nagyobb, nem véletlenül olyan sikeres a "fosztogatói karrierje". A tisztességet még hírből sem ismeri, ő az aki, ha nem figyelsz oda, a szemedet is kilopja. Nem is csoda, hogy az egyik magánakciója közben belefut egy különös gömbbe, amiért nemcsak hogy a műtárgy gyűjtők fizetnének jól, de amire Peter szerencsétlenségére Ronan (Lee Pace), az univerzum ezen felén meghozott, törékeny békeszerződés legnagyobb ellenzője (és nem mellesleg Thanos, a legfélelmetesebb hadúr jobbkeze) is feni a fogát. Thanos fogadott lánya és legjobb harcosa, Gamora a gömb után indul, miközben a rendőrség által keresett Peter felkelti a fejvadász Mordály és Groot figyelmét is, és elszabadul a pokol. A kedves kis négyes börtönbe kerülésekor hozzájuk csapódik a bosszúszomjas Drax is, hogy elpasszolják végre az életüket fenyegető gömböt. Ám amikor kiderül, mit rejt a titokzatos gömb rájönnek, hogy sokkal több forog kockán, mint az érte kínált kisebb vagyon. 

Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ebben a filmben minden megvan és éppen a megfelelő arányban ahhoz, hogy ne csak a fantasztikus filmek, de a kalandfilmek, vígjátékok, akciófilmek és képregényfilmek között is remekül megállja a helyét. A már említett sci-fi háttér megengedi az izgalmas technológiák természetesnek való beállítását, de nem annyira letisztult, hogy kizárja a fantasy elemek, a csodának betudható dolgok létét, hanem szépen összesimítja őket. Nem feszül bele a magyarázatba (mint ahogy a Csillagok háborújában próbálták validálni az Erőt) de nem is siklik el felettük, ezzel azt az érzetet kelti, hogy igenis lehet az univerzumnak egy olyan szelete, ahol ezek a szabályok érvényesek a világra. (Merthogy történetünk, legyen akármilyen fantasztikus is, a mi jelenünkben játszódik, erre azért a Marvel-univerzumba való, fejben történő becsatolásakor érdemes odafigyelni.)

Azzal pedig, hogy ilyen steampunk-jellegű, alvilági gyökerekkel rendelkező, teljesen különböző hátterű, célú és fajú karaktereket dobáltak egymás mellé nem találták fel a spanyol viaszt, de éppen jókor és éppen jó arányérzékkel nyúltak megint ehhez a leginkább csak tévéképernyőre alkalmazott recepthez (talán a Farscape és a Firefly című sorozatok neve mond valamit), így rángatva ki a nézőt a, valljuk be már eléggé unalmassá váló szuperhős-filmek sablonjából. De ha még ennyi nem is lenne elég, módszeresen szemberöhögi és kifigurázza a hozzá hasonló filmeket (és ezzel önmagát is) amire az utóbbi idő sötét, realitás-centrikus és drámai hősfilmjei után rettenetesen nagy szükség volt. Mert jó dolog a dráma, de arról se feledkezzünk el, hogy azért mégiscsak beszélő modómedvékről, denevérnek öltözött milliárdosokról vagy éppen piros palástban repkedő alienekről van szó - miért is ne engedhetnék meg magunknak, hogy legalább egy picit röhögjünk rajtuk, miközben a legmélyebb hálával megköszönjük, hogy megmentették az életünket!  

A galaxis őrzői pedig nemcsak, hogy megengedi, de egyenesen támogatja, hogy nevessünk rajtuk - aztán meg, ahogy megszeretjük őket, velük. Az egyszerű, de végig izgalmas és mozgalmas, sűrű sztorit egyértelműen a karakterek viszik el a hátukon, miközben rajtuk keresztül egy olyan világot ismerünk meg, amiből nagyon szeretnénk többet is látni. A hősök is ettől a titokzatosságtól és a remekül megírt személyiségüktől lesznek érdekesek: mindannyiukról tudunk ugyan valamit, de csak éppen annyit, hogy a vége főcím után is birizgálja a fantáziánkat, hogy mit tartogathatnak még. Ezt a sort (is) persze Peter vezeti, akinek eljátszásával Chris Pratt tényleg hatalmasat szakított, de még akinek ismeretlenül is cseng a neve garantálom, hogy néhány perc alatt bebizonyítja, ráöntötték a figurát. (Aki pedig ismeri, annak valószínűleg nem is kell többet mondanom.)

Igazából a végtelenségig dicsérhetném a film különböző aspektusait, a remek látványt, a még szinkronizálva is szellemes és vicces szöveget, a karaktereket, a kiváló castingot és nem utolsósorban a csodálatos zenét (vigyázat, függőséget okoz!), de inkább mindenki menjen szépen el a moziba, és nézze meg magának, ilyet tényleg ritkán látni.