A csilliárdos lemezeladásokat produkáló amerikai banda azzal az elképzeléssel futott neki új anyaga elkészítésének, hogy most aztán olyan kemények lesznek, mint a koponyás felvarró James Hetfield farmermellényén. Meghallgattuk, hogy elérték-e ezt a célt.

Tömören válaszolva: el. Mindezt úgy tették meg, hogy közben jó dalokat írtak? Háááát… részben igen. Amúgy azért már önmagában dicséret illeti a zenekart, hogy tényleg nem beszéltek a levegőbe a váltást illetően; mint ahogy azért is jár egy baseballsapka emelés nekik, mert immár a sokadik alkalommal mertek belekezdeni valami másba. Márpedig ez a legutóbbi Living Things album után rájuk is fért, mivel az a lemez az általános iskolai menzán felszolgált gyümölcslevesre hasonlított: langyos volt és ízetlen.

„No surprise!” – üvölti torzított hangon Chester Bennington a The Hunting Party nyitódalának (Keys to the Kingdom) első másodperceiben. Méghogy nincs meglepetés! A hangzás is sokkal természetesebb, koszosabb, nem az a túlcsiszolt, steril, stúdiós műanyag, mint az utóbbi korongjaiknál. Meg aztán kapunk egy csomó tika-tika ütemet, rengeteg gyors tempót, torzított gitárokat, és ha Slayer szintű szigorodásról nincs is szó – nem is állna jól az LP-nek -, azért kétségtelenül ez az amcsi hatos legkeményebb produkciója. Joe Hahn DJ akár munkanélküli segélyért is folyamodhatna társaihoz, a szkreccsek nyomtalanul eltűntek, és a sampleres/elektronikus megoldások is csak elvétve, amúgy díszítő jelleggel tűnnek fel.

Több helyen is olvastam, hogy leginkább a Park első két lemezéhez (Hybrid Theory és Meteora) lehet hasonlítani a The Hunting Party-t. De ez nem így van. Azért nem, mert hiába tértek vissza a fémesebb ízek, Mike Shinoda MC/gitáros/billentyűs inkább énekel, rapes szövegmondásra alig pár nótában ragadtatja magát. A másik jelentős különbség pedig, hogy míg a debütáló két albumon egyik sláger érte a másikat, itt bizony becsúszott néhány erőteljesen felejthető szerzemény (War, Rebellion, Mark the Graves).

Az erősebb darabok közé tartozik az érdekes ritmusokkal operáló Wasteland, az igazi LP recept alapján készült Until It’s Gone és Final Masquerade, vagy a Guilty All the Same, ahol helyenként már tényleg olyan metal csapatok nevei ugrottak be, mint a Stratovarius vagy az Iron Maiden. Néha meg azt vártam, hogy Paksi Endre zendít rá egy söráztatta rockerhimnuszra, de a vokálokért még mindig az erős torokkal bíró Chester Bennington felel.

Nagyon kíváncsi leszek, hogy mi lesz a rajongók, és úgy globálisan a világ reakciója a The Hunting Party-ra, de az első hírek szerint a lemez fogadtatása meglehetősen visszafogott. Már csak az újszerű megközelítés miatt is izgalmasabb album, mint amilyen az elődje volt, de talán Shinodáék esetében is meg kell békélnünk azzal a tudattal, hogy már sosem írnak akkora nótákat, mint a Crawling, az In the End, a One Step Closer, a Somewhere I Belong vagy a Faint.