No meg, Feke Pál-, Vastag Tamás-, Serbán Attila- és Nagy Sanyi-rajongóknak is. Őrületes buli otthonává változott a Játékszín, ahol csütörtök este mutatták be a ...Tiéd a világ című darabot. Száz százalék szórakozás.

Egy dolgot az elején le kell szögeznünk: a ...Tiéd a világ színdarabként nem értelmezhető. Szerencsére a dolog nem is veszi e téren túl komolyan magát, a szórólapra is az van írva: zenés társasjáték. Igazából írhatták volna helyette azt is, hogy Illés-ünnep, őrületes házibuli színházi térben – mindkettő megállta volna a helyét. Ennek értelmében mindenkinek az elején azt javasoljuk, felejtse el a színházról alkotott általános, hagyományos képét és úgy készüljön, hogy egy szórakoztató show-ra vált jegyet. Ez persze nem baj, hiszen mit szeretnénk, ha nem szórakozni és felhőtlenül jól érezni magunkat, miközben remek dalok hallgathatunk? Semmi mást, ennyi pont elég.

Nem véletlen a zenés társasjáték megfogalmazás: szinte az első pillanatban kiderül, hogy az előadás készítői nem hagyják magukra a közönséget, bevonják a nézőket az estébe, akik először megilletődnek, de pillanatok alatt feloldódnak és onnantól kezdve partnerei a színészeknek. Senki sincs biztonságban: az interaktivitás szinte folyamatos, tiltakozás azonban nem sok volt a közönség részéről, egy-egy ember akadt, aki inkább csendben kitért a „szereplési, megszólalási" lehetőség elől.

A ...Tiéd a világ tulajdonképpen egy házibuli sztorijára felhúzott Illés-koncert négy remek fiatal művész/énekes (Feke Pál, Nagy Sándor, Serbán Attila, Vastag Tamás) főszereplésével, hasonlóan hibátlan mellékszereplőkkel (Csomós Lajos, Gubik Petra, Gulyás Attila). Maga a történet igazából esetlen, elnagyolt, néhol erőltetett, azonban a jól ismert slágerek és a közkedvelt, kitűnő énekesek, néhány jól megírt poén ezt feledtetik a nézővel, akit valójában nem is érdekel a sztori, nem akar mély értelmet, mert jól szórakozik.

A darabot rendezőként és íróként is Szente Vajk jegyzi. Rendezői koncepciót igazából nem sokat láttunk az előadás során, valójában olyan az egész, mintha azt mondta volna a négy srácnak, akik egyébként is ismerik egymást és jóban vannak, hogy „na srácok, házibulit imitálunk, érezzétek jól magatokat, sztorizgassatok, némileg hozzátok magatokat és szórakozzatok jól!". Végülis ez is egy koncepció, Nagy Sanyiék pedig tökéletesen meg is felelnek ennek az utasításnak: remekül szórakoznak, láthatóan jól érzik magukat a színpadon. Mivel mind a négy énekes vérprofi, mindegyiknek megvan a saját karizmája, kisugárzása, ráadásul humorokról is közismertek, az egész működik is: énekben nincs hiba, a poénokban is igazából csak ott van, ahová elcsépelt, megerőszakolt vicceket írt a szerző. Ezek közül kimondottan zavaró – és szerintünk fárasztó is – a homoszexualitás köré épülő poénsor, valahogy napjainkban ez nem igazán tűnik megfelelőnek, túl kéne, hogy legyünk már ezen. Főleg oly módon, hogy az egyszeri jelenet után kényszeredetten visszahozzuk a témát a cselekmény későbbi fonalán is.

A házibulit a történet szerint Nagy Sanyi lakásában tartják, innentől kezdve ő válik a történet házigazdájává, ha úgy tetszik, vezéralakjává az estének. Ez pedig jól is van így: Nagy még mindig kimondottan szerethető, ügyes művész, aki tökéletesen reagál minden helyzetre. A színészeknek ugyanis nincs könnyű dolguk, hiszen a show interaktivitásának köszönhetően váratlan helyzetekbe kerülhetnek: a nézői reakciókat nem lehet előre kiszámítani, bár valamennyire nyilván lehet rá készülni.

Mindenképpen meg kell említenünk Csomós Lajost, akit valószínűleg kevesebben ismernek és aki a házmester karakterszerepében brillírozik. Emlékezetes, kiemelt színfoltja az estének.

Mindent összefoglalva: remek házibulis estét tölthetünk el a Játékszínben Illés-dalok kíséretében. A legendás együttes slágereiből összesen húsz hangzik el az este folyamán, köztük például az Amikor én még kissrác voltam, a Little Richard, a Ne gondold, Az ész a fontos, nem a haj, illetve A kugli. Az első pillanatban lehet, hogy egy kicsit feszengeni fogunk, néhány perc elteltével azonban azt vesszük majd észre magunkon, hogy jár a lábunk a székben és magunkban dúdoljuk a dalokat. Újabb kis idő elteltével pedig a többi nézővel és a művészekkel együtt hangosan énekeljük majd a slágereket.

A rég elfeledettnek hitt slágerek pedig újra belemásznak a fülünkbe és nem szabadulunk tőlük: másnap reggel arra ébredünk, hogy az egész sztoriból szinte semmire nem emlékszünk csak arra, hogy házibuli volt, az viszont biztos, hogy folyamatosan Illés-slágereket dúdolunk majd.

Rendezői koncepció hiány ide vagy oda, színdarabként értékelhető-e vagy sem, igazából lényegtelen. Egy a fontos és a biztos: garantált siker a produkció.