Mit tesz az ember, ha kiderül, hogy a férje csalja őt? Kiakad, sír, dühöng, kétségbeesik, majd jól összebarátkozik a szeretővel. Hogy ez nem reális? Nos, nem, nem az, mégis A csajok bosszújában (16) kifejezetten jól működik a dolog. A film korántsem tökéletes és jópár erőltetett, poénnak szánt kör kimaradhatott volna belőle, de alapjában véve kedves, meglepően valós és őszinte bepillantást nyújt a női lét nehézségeibe.

Nem kell persze mélylélektanra számítani, azt nagyon bölcsen meg sem kísérli a film, mégis csak egy vígjátékról van szó. De a már klisének számító család vagy karrier-helyzetet a szokásosnál sokkal valósabban állítja fel és mutatja be. A két, egyformán negatív képet felfestő pólust, a karrierista munkamániást és az otthonülő családanyát is valós emberekké teszi, szépen fricskát mutatva azoknak, akik előszeretettel kategorizálják be a nőket csak csupán a munkaerőpiacon betöltött vagy be-nem-töltött helyük alapján. Az első pillantásra a munkájáért élő, menő ügyvédnő egyáltalán nem szívtelen vagy gátlástalan, nincs híján a klasszikusan nőiesnek titulált vágyaknak, mint a rendes párkapcsolat vagy a gyerek, egyszerűen csak úgy hozta az élet, hogy eddig nem jutott el a megvalósításukig. És pontosan tudja, hogy talán sohasem fog. A tökéletes otthonában tökéletes férjének tökéletes vacsorát készítő feleség pedig nem buta vagy alkalmatlan bármi másra, egyszerűen csak amióta az eszét tudja alárendelte magát a férfi vágyainak, háttérbe szorítva önmagát, és már észre sem veszi, hogy a régi kölcsönösségből mára egyoldalú kiszolgálás lett. És ő közben szépen elhitette magával, hogy ez így jó neki. Egyikük sem rossz vagy ostoba, csupán az élet egy koron túl nem tündérmese. Aztán persze ott van a harmadik, szemtelenül fiatal és a szépségéből élő lány, akinek még az, akit még nem állított választás elé az élet. És az a szép ebben a filmben, hogy közös nevezőre hozza ezeket a nőket, akik a felszínes szemlélő számára külön-külön klisék csak, azok A csajok bosszújában igazi emberek.

A történet középpontjában Carly (Cameron Diaz), az okos, csinos és határozott nő áll, aki nem ritkán egyszerre több szeretőt is tart, de amikor beleesik Markba (Nikolaj Coster-Waldau) akkor nem játszadozik tovább. Annyira persze már tapasztalt és eszes, hogy pár hét után ne élje bele magát túlzottan a románcba, de aztán a bimbózó érzelmek mégis felülkerekednek - így a férfinak szánt szexi meglepetés helyett sikerül a Mark feleségével való találkozást összehozni. Carly ezzel lezártnak is tekinti az ügyet, lévén Mark egy szemétláda és ő házasságokat nem szed szét, ám Kate, a feleség (Leslie Mann) kissé ideggyenge és gyerekes lelkülete ellenére sem ma jött le a falvédőről, és miután összerakja az eseményeket felkeresi férje szeretőjét. Az élete összehullását érthető módon rosszul viselő Kate ráakaszkodik a stabil Carlyra, különös barátságba kényszerítve ezzel a nőt. Majd, miután kiderül, hogy egy harmadik, sokkal fiatalabb szőke (Kate Upton) is van a képben nagyobb célt tűznek ki egymás lelkének ápolásánál: hiszen jól megszivatni azt, aki keresztbe tett nekik ezerszer jobb érzés, mint bármilyen "csajos program".

Az emberi kapcsolatokat és érzelmi szálakat műfajtól függetlenül mindig erősen és jól mozgató rendező, Nick Cassavetes dirigált már klasszikussá váló romantikus filmet (Szerelmünk lapjai) és zsigerig hatoló gengszterdrámát (Alpha Dog) is, de a vígjáték eddig még kimaradt a repertoárból. Ahogy egyik filmje sem illeszthető be tisztán egy-egy műfajba, úgy A csajok bosszújára sem lehet ráhúzni teljesen a rom-kom kategóriát. Tele van jobb és rosszabb poénokkal, amik néhol kissé túl vannak járatva (a férj hashajtós incidense, vagy a finálé mindent összetörős epizódja is a Farelly-filmek nem túl magas színvonalát idézik) de ezeken kívül tényleg meglepően valódi sztorival van dolgunk. A karakterek és a helyzetük persze túlzó kissé, de mégis mind emberi és megérthető. Nem távolítja el egyik nőt sem a nézőtől, csupán a vígjátékhoz szükséges irrealitást pakolja rájuk, ami mögé közben egyszerű bepillantást enged. Néhány kulcsjelenettel vagy mondattal megmutatja a főszereplő két nőt, úgy a nézőnek ahogy egymásnak is, a kétféle életútban rejlő szépségekkel, de az összes szomorúsággal és lemondással együtt. És a romantika is felüti a fejét a filmben, persze nem a csélcsap férj irányából közelítve, de inkább csak azt megerősítendő, hogy nem minden férfi genyó, semmint fő témaként. A filmnek ugyanis egyáltalán nem célja a férfiak lealázása, egy pillanatig nem csap át szexista ostobaságba. A férj egy szemét és Carly is kijelenti, hogy nehéz normális pasit találni, de ez ugyanígy igaz a másik oldalra is, hazug és tisztességtelen példányt mindkét nemben ugyanúgy szép számmal találhatunk. A lényeg az lenne, hogy ne verjük át a másikat, főleg úgy ne, hogy az a másik minden egyéni vágyáról lemondottt a kedvünkért - ez nem hiszem, hogy túl nagy elvárás lenne. Ez a film is, romantikus vígjátékba oltva, a kapcsolatok sokféleségéről, a választások nehézségéről és az őszinteség fontosságáról mesél, még ha a végén kissé túl is hajtják az idilli naplementébe olvadó lezárást. 

Éppen ezekért a szerethető, pozitív dolgokért fájóak a butább, direkt vígjátékos-részek, hiszen ezt a történetet nyugodtan el lehetett volna játszani okosabb humorral is. Persze így is nevet rajta az ember, és nem hagy rossz szájízt a film, de emiatt nem lesz az Elvált nők klubjához hasonlóan emlékezetes, korszakos feelgood-film belőle, csupán egy a sok közül. Mondjuk még így is egy a jobbik fajtából, hiszen nagyon sok ponton félremehetett volna a film, és a humor néhol kifogásolható minősége még a legkisebb rossz. A marhaságok mellett viszont sikerült elkerülnie a nemek klisévé és kategóriákká alacsonyítását, az egymásra köpködést, vagy a kapcsolatok működésének leegyszerűsítését, ez pedig nem kis dolog. Szerethető, műfajához képest meglepően értelmes film A csajok bosszúja, ami a túlzások és rossz poénok ellenére is jópofa tud maradni.